The Wings of Freedom - AoT második generáció

2.

*Kara*

- Neve? - kérdezte az őrmester, aki az apámmal történt fiaskó után nem mert velem ordibálni.
- Kara Ackerman - húztam ki magam büszkén.
- Miért jelentkezett a hadseregbe?
- Hogy egy napon a Felderítő Egység vezetőjévé váljak! - kiáltottam.
Szavaim nyomán döbbent csönd telepedett a tisztásra. A kadétok, az őrmester, sőt, még a mögötte álló idősebb katonák is egyöntetűen elhűlve meredtek rám, miközben én továbbra is kihúzva magam, büszkén felszegett fejjel szalutáltam. Tudtam, valószínűleg őrültnek hisznek, vagy azt gondolják, viccelek. De ez mind nem érdekelt: még az úton megfogadtam magamnak, akármit kérdeznek, én őszintén fogok felelni. Egyetlen szavam se fog a színtiszta igazságon kívül mást tükrözni.
- Khm. Rendben - ocsúdott fel végre az őrmester, és több szót nem fecsérelve rám továbblépett, s a mellettem remegő lányt vette szemügyre.
- Neve? - üvöltött rá.
- Vis- Visteria K- Kirstein - felelt a lány és gyorsan vigyázzba vágta magát.
- Miért jelentkezett a hadseregbe?
- Mert fontosnak tartom, hogy ilyen vészterhes időkben kiálljak az emberiség mellett- szalutált a barna hajú lány.
Egy fenét - gondoltam rosszmájúan - Csak be akarsz kerülni a belső városba. Az ilyen gyáva kukacok miért jönnek katonának? Ezért tart ott az emberiség, ahol.
Jól sejtettem: én voltam az egyetlen a kadétok közül, aki nyíltan fel merte vállalni a szándékait. Mindenféle hangzatos esküket hallottam, hogy így segíteni az embereknek, és úgy kiállni az óriások ellen - volt, aki olyan meggyőzően mondta, hogy még majdnem én is elhittem -, ám mindegyik úgy hangzott, mintha a delikvens épp memoritert mondana fel az osztály előtt. Az elkövetkezendő fél órában egyetlen igaz szót sem hallottam, s ez elkeserített: hogyan bízzak én ezekben a harcmezőn, ha már a besoroláson is úgy hazudnak, mint a vízfolyás? Miért nem bírják felvállalni, hogy be vannak rezelve, és a Katonai Rendőrséget látják az egyetlen biztonságos megoldásnak?
- Neve? - ért végre az őrmester a sor végén álló magas, fekete hajú fiúhoz.
- Michalis Jaeger - kurjantotta a srác, és azon nyomban vigyázzba vágta magát.
- Miért jelentkezett a hadseregbe?
- Hogy csatlakozhassak a Felderítő Egységhez, és kimehessek a Falon kívüli területekre! - kiáltotta a fiú, s mondókája végeztével csöppet előrehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni- és elvigyorodott! A pimasz! Éreztem, ahogy a vérnyomásom egy Rendellenes óriás sebességével szökik fel nulláról százra, és hirtelen borzasztóan viszketni kezdett a tenyerem. Ez a fiú nyíltan provokál engem! Vicsorogva néztem a szemébe, mire alig láthatóan felnevetett, és kiegyenesedve ismét az őrmester szemébe nézett. Fortyogva néztem én is előre, miközben gondolatban feljegyeztem magamnak, hogy ezt a fiút a lehető legközelebbi alkalommal fel kell majd pofoznom.
Más, mint a többiek - gondoltam - Ő őszinte. Vajon mi a terve mindezzel?
- Rendben kadétok, végeztünk! Most mindenki átveszi az egyenruháját! Oszolj! - parancsolta az őrmester.
  Elsőként léptem ki a sorból és indultam a mutatott irány felé- hogy aztán pár lépés után meg is torpanjak. Úgy éreztem, valaki figyel. Kíváncsian kezdtem forgolódni, és pár pillanat múlva egy magas, szőke hajú nővel találtam szemben magam. Mikor találkozott a pillantásunk, gyorsan elkapta a fejét, de volt egy olyan érzésem, ha megfordulnék, ismét bámulni kezdene.
  - Nos, osztagvezető? - lépett oda hozzá az őrmester - Mi a véleménye?
  - Ígéretesek - felelte a nő - Jó volna, ha sikerülne párat beszervezni.
  - De hiszen hallhatta! Ketten már így is a Felderítő Egységhez akarnak csatlakozni!
  Tehát a Felderítő Egységtől van?! Pár lépéssel közelebb araszoltam a beszélgetőkhöz.
  - Annak a kettőnek a szülei is nálunk dolgoznak - vont vállat a nő - Mint azt hallhatta - kuncogta, ahogy eszébe jutott az apámmal történt fiaskó.
  - Khm, nos igen... - harákolt a kopasz férfi - Akartam is már említeni... megkérhetném, hogy a tisztelt édesapjának ne említse ezt az esetet?
  - Természetesen - biccentett a nő somolyogva. 
  - Hálásan köszönöm.
  - Nos, én indulok. Messze van még a főhadiszállás, és a Nap már így is magasan jár.
  - Előkészíttetem a lovát.
  - Köszönöm. Azzal a kettővel pedig vigyázzon... különösen Jaegerrel - intette az őrmestert a zöld köpenyes nő. A fejét immáron nyíltan felém fordította, így hosszú ideig nézhettem a világoskék szemekbe. Nem fordítottam el a pillantásomat, inkább megvártam, míg ő teszi meg - Olyan képességek birtokában lehet, ami még magát is meglepheti.
  Még akkor is egy helyben álltam, mikor a lovast már rég elnyelték a közeli dombok, a fejemben össze- vissza cikáztak a gondolatok. Miről beszélt ez a nő? Milyen képességek birtokában lehet a fekete hajú fiú, amikkel még az őrmester sem találkozott?! Itt valami titog lappang, az hétszentség... ki kell derítenem, hogy miről van szó!
  Miután a kopasz férfi egy nagy ordítással kizökkentett a gondolataimból, végre elindultam átvenni az egyenruhámat, ami egy szúrós vászoningből, fehér nadrágból és egy rövid, barna kabátból állt. Boldogan kanyarítottam a vállamra a ruhadarabot, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy pár év múlva már két keresztbe tett kard helyett a Szabadság Szárnyai fogják a hátamat díszíteni.
Alig bírtam kivárni, hogy vacsorázni szólítsanak minket. Hajnali háromkor keltem, hogy el tudjak búcsúzni Thomastól, aztán miután hazaértem apám közölte, hogy mégis elenged a kiképzésre, viszont akkor abban a felszentelt minutában indulnunk kellett, ha még időben ide akartunk érni. Így a reggeli kimaradt, ebédet pedig itt nem kaptunk- érthető hát, hogy mikor leültünk a hosszú faasztalok egyikéhez Thomassal, úgy estem neki a levesnek, mint aki egy hete nem evett. 
  - Sziasztok! - hallottam egy barátságos hangot a fiú háta mögül. Kérdőn néztem fel a tányéromból, és a bemutatkozáson látott barna hajú lányt pillantottam meg, aki mellettem állt a sorban. 
  - Hali - köszönt Thomas teli szájjal. Illem ugyabár, és egyéb úri huncutságok. 
  - Leülhetek? - mosolygott ránk a lány. 
  - Perfe - biccentett a barátom. 
  - Visteria Kirstein vagyok. De hívjatok nyugodtan Vestának - foglalt mellettem helyet. Bosszankodva láttam, hogy jó egy fejjel magasabb nálam (mint mindenki más). 
  - Én Thomas vagyok. Thomas Fox - biccentett a fiú, aki végre le tudta nyelni a falatot. 
  - Kara Ackerman - biccentettem, és ismét belekanalaztam a levesbe. 
  - Nagyon tetszett a bemutatkozásod - nézett rám hatalmas szemekkel Vesta - Bátor dolog volt, hogy el merted mondani a valódi célodat. Én is Felderítő Egységbe akarok majd csatlakozni, de apa azt mondta, ha ezt nyíltan kimondom, vajmi kevés esélye lesz, hogy komolyan vesznek. 
  - Ez igaz! Manapság sajnos nincs túl nagy tekintélyük, a fejeseket leszámítva persze - bólintott Thomas, felém bökve a kanalával - Bár Karának édesmindegy, őt így is úgy is komolyan veszik, csak be kell mutatkoznia. 
  - Ez nem igaz - csóváltam a fejem mosolyogva - Nem az apám miatt fognak felvenni a Felderítőkhöz. 
  - És te, Thomas? Hova akarsz csatlakozni? - fordult a fiú felé Vesta. 
  - Természetesen ugyanoda - biccentett felém a fejével. 
  - Ja. Fut anyuci szoknyájához, amint kikerül innen - nevettem fel, mire olyan csúnya pillantást zsebelhettem be a barátomtól, amilyet az eddigi tizennégy évemben nem láttam. 
  - Nem tehetek róla, hogy ott dolgozik. Anélkül is a Felderítőkhöz mennék - vont vállat a fiú. 
  - De sok öngyilkosjelölt van itt - szólalt meg egy fiú a hátam mögött. Kérdőn fordultam hátra, és csodák csodája, Michalis Jaegert pillantottam meg az oszlopnak támaszkodva. A fiú fekete haja félig a szemébe lógott, kékes- zöldes szeme azonban figyelmesen csillogott. 
  - Elég komolyan gondolhattad azt a Felderítő Egységes dolgot, amit a besorozáson mondtál, ha úgy tekintesz a csatlakozásra, mint öngyilkosságra - néztem rá szúrósan. Az első perctől fogva idegesített, hogy állandóan úgy méreget engem, mint potenciális veszélyforrást. Az, hogy azon nyomban rivalizálni kezdett velem, amint találkoztunk valahol büszkeséggel töltött el, azonban azt is számításba kellett vennem, ha a dolgok ne adj' Isten a legrosszabbul alakulnának, őt is felveszik a Felderítőkhöz, és akkor muszáj lesz összedolgoznunk. 
  - Nyugi Kishadnagy, csak vicceltem - nézett rám a fiú, és kérdés nélkül helyet foglalt Thomas mellett - Bátor volt a bemutatkozásod. 
  - Ahogy a tied is - biccentettem távolságtartóan, leküzdve a késztetést, hogy az előbbi megszólításom miatt felrúgjam a csillagok közé. Azonnal eszembe jutott, amit délelőtt a Felderítők osztagvezetőjétől hallottam, és ez nem növelte meg a bizalmamat a fiú iránt. 
  - Amúgy Michalis vagyok. Michalis Jaeger - dőlt előre a fiú. 
  - Jaeger? - ráncolta a homlokát Thomas - Ismerősen cseng a neved. 
  - Eren Jaeger az apja - közöltem unottan a nyilvánvalót - Ott dolgozik a Felderítőknél. 
  - A féltitán?! - csillant fel Vesta szeme. 
  - Ja - biccentett Michalis. 
  - De menőő! És láttad már a titán alakját? És tényleg olyan forró átváltozáskor a környezete? És hogyan történik pontosan az átváltozás? Úgy halottam, a kezébe harap... - záporoztak a barna hajú lány kérdései. 
  - Add Istenem, hogy Vesta sose találkozzon anyámmal - nevetett fel Thomas - Két titánrajongó egy fedél alatt... kő kövön nem maradna. 
  - Nem, sajnos még nem láttam átváltozni - mosolyodott el Michalis. Látszott: élvezi, hogy szerepelhet. Dühömben ökölbe szorítottam a kezem, sikeresen elhajlítva ezzel a kiskanalamat: ha egy ilyen magamutogató pojácával kell együtt dolgoznom, én megőrülök!
  Szerencsére az őrmester hamar takarodót fújt, különben az is száz, hogy öt percen belül felképelem azt a majmot. Érdekes, amint a körülöttünk ülő kadétok meghallották, hogy az apja időnként átmegy titánba, mindjárt szimpatikus lett számukra a fiú. Még most is felment bennem a pumpa arra a gondolatra, hogy Michalis olyan dolgokkal henceg, amikhez aztán tényleg semmi köze. Remek katona lesz így belőle, mondhatom! 
  - Baj van, Kara? Olyan komornak tűnsz - pillantott rám Vesta a szemközti ágyról. 
  - Nincs - sóhajtottam, és leheveredtem a párnára. Ahogy a lakrészünk tetejét kezdtem vizslatni, eszembe jutott egy kósza gondolat, amin nem tudtam nem vigyorogni. 
  - Mi az? - kérdezte mosolyogva a barna hajú lány. 
  - Semmi, csak... - pukkadoztam - Olyan jó, hogy végre nem cseszeget apám a rendrakással! 
  Vesta halkan felnevetett, és oldalra fordult, hogy rám tudjon nézni. 
  - Édesapád gyakran van otthon? 
  - Nem - komorodtam el - Amíg kislány voltam, és anya is élt, szinte sose volt otthon. Aztán, anyám halála után heti egyszer- kétszer benézett, de amióta el tudom látni magam, megint csak a híre jár haza. 
  - Biztos nagyon elfoglalt - nézett rám biztatóan Vesta - Hiszen elég magas pozícióban van. 
  - Biztosan - sóhajtottam - Na és a te apád? Azt mondtad, ő is ott dolgozik. 
  - Ő nagyon sokszor otthon van - derült fel a lány - Van olyan, hogy egy egész hétre marad, és olyankor elmegyünk mindenhova. Sőt, egyszer még a főhadiszállásra is elvitt magával! 
  - Jó neked. Az én apám soha nem engedné, hogy vele menjek - pillantottam szomoúran a párnám sarkára - Ezért is döntöttem úgy, hogy katona leszek. Ha ő nem visz be, elmegyek magamtól. 
  Vesta oldaláról gyanúsan sokáig nem hallatszott semmi zaj. Kérdőn fordítottam a pillantásomat a plafonról a szemközti ágyra- és azt kellett látnom, hogy a bajtársnőm egyszerűen elaludt. Elnézően mosolyogva fordultam én is a fal felé- ám nem jött álom a szememre. A takaró sarkát gyűrögetve gondolkodtam: vajon mit csinál most apa? Aggódik értem egyáltalán, vagy örül, hogy két évig nem lát? Eszembe jutott a délelőtti beszélgetés is a Felderítők osztagvezetője és az őrmester között: vajon miféle titok lappanghat Michalis Jaeger körül?