The Wings of Freedom - AoT második generáció

9

*Vesta*

  - Remélem tudjátok, hogy elképzelhetetlenül nagy bajban vagytok - közölte a hadnagy, s bár hangja nyugodtan csengett, hallatszott, hogy valójában majd' szétveti az ideg. Viharosan csillogó jégkék szemeivel egyenként végigpillantott rajtunk, s végül mikor utoljára a lányához ért (aki fogalmam sincs, hogy, de végig állta a tekintetét), arca méginkább elfelhősödött. 

  Most már legalább tudom, honnan örökölte Kara azt a vérfagyasztó nézését - futott át az agyamon. 

  - Veled külön beszédem lesz, kisasszony - sziszegte résnyire szűkült szemekkel. 

  - Igenis, hadnagy - köpte oda a fekete hajú lány a szavakat, miután komótosan feltápászkodott, és alaposan, kissé talán lenézően végigpillantott az előtte álló férfin. 

  Elképedt pillantást váltottam maradék két barátommal: honnan veszi Kara a bátorságot, hogy így viselkedjen a Felderítő Egység - ahová amúgy mind a négyen csatlakozni kívánunk - egyik legmagasabb rangú tisztjével, aki nem mellesleg a tulajdon édesapja?! Az egy dolog, hogy én egyik szülőmmel szemben sem merném megengedni magammal ezt a tónust, de ha ezen túllépünk is: a jövendőbeli főnökével beszél, az istenit! Ha másra nem, legalább erre alapozhatná a tiszteletét. 

  - Utánam - fordított hátat a hadnagy, majd több pillantást nem is fecsérelve ránk az ereszhez sétált, azonban mikor látta, hogy még mindig gyökeret eresztve ácsorgunk, egy árnyalatnyival türelmetlenebbül fordult oda Michalishoz. - Jaeger, legalább te gyere már! Anyád halálra aggódja magát, és az én fülemet rágja miatta. 

  A fekete hajú fiúnak több se kellett, azonnal a hadnagy mellett termett, mintha dróton rángatták volna. Megeresztve egy halk kuncogást sétáltam utána: ismertem már látásból Michalis anyját, párszor beszéltem is vele, és bár első blikkre kedves asszonynak tűnt, maximálisan meg tudtam érteni, hogy tart tőle. 

  - Te könnyen nevetsz - szűrte a fogai között. - A te apád tök jó arc, nem fogja leharapni a fejed. 

  - Neked sem az édesapádtól kell tartanod - vihorásztam. - Anyád a terminátor. 

  A hadnagy csupán a szemét forgatta a kis eszmecsere hallatán, majd elrugaszkodott a tető széléről, és már ott sem volt. Feleszmélve mi is sebtiben kilőttük a zsinórjainkat (engem Kara támogatott meg egy kis munícióval, hogy tudjam használni a felszerelésem), és a férfi után indultunk, s bár nem spóroltunk a gázzal, így is alig értük utol. Körülbelül tíz percig lavírozhattunk a kémények útvesztőjében, mikor végre láttuk, hogy Levi Ackermann talajt (illetve tetőt) fog egy kisebb, felnőttekből álló csoport közepén. Azonnal megpillantottam apát, aki, miután váltott pár szót a hadnaggyal, sugárzó arccal fordult felénk - nemúgy a mellette álló fekete hajú nő, aki csupán a tekintetével képes lett volna egy egész titánhordát kiirtani. 

  Mintha vezényelték volna, egyszerre értünk földet egy puha koppanás kíséretében - még épp annyira volt időm, hogy gyorsan szemrevételezzem a körülöttünk álló felnőtteket, mielőtt az édesapám csontropogtató ölelése kitakarta volna előlem a világot. 

  - Nem esett bajod? - kérdezte, miután kissé eltolt magától, hogy szemügyre vehessen. - A többiek iszonyú mérgesek rátok, de szerintem nagyon bátor dolog, hogy így a város segítségére siettetek. Büszke vagyok rád! 

  - Köszi, Apa - mosolyogtam rá, s végre, a kiképzés kezdete először egy pillanatra teljesen megnyugodtam, és bár egy titánoktól feldúlt, romos város kellős közepén álltam, mégis úgy éreztem, hazaértem.
  - MICHALIS JAEGER! - hallatszott mellőlünk egyszer csak egy akkora ordítás, amekkorát még egy kifejlett titán is megirigyelt volna. - MÉGIS HOGY KÉPZELTED EZT?! VAN FOGALMAD RÓLA, MENNYIRE AGGÓDTAM?!