The Wings of Freedom - AoT második generáció

4.

*Vesta*

  - Natasha Springer - mutatkozott be a barna hajú lány, és nagy hévvel falta tovább Michalis kihűlt levesét. 
  Mindannyian bemutatkoztunk neki, és belenyugodva, hogy a pofozkodás ma elmarad visszaültünk a helyünkre.              
  - Amúgy meg ne hallgassatok erre a vadállatra - bökött az állával a háta mögé Natasha - A Felderítő Egység tuti hely. Én is oda dobbantok, amint itt végeztem. Ami már csak egy év! - boxolt diadalittasan a levegőbe.
  - De jó! Megnyugtat, hogy nem csak nekünk vannak ilyen terveink - mosolyogtam barátságosan a barna hajú lányra.
  - Többen is a Felderítőkhöz készültek közülünk, csak az idő, és főleg a társak előítéletei kiölték belőlük eme nemes célt - vont vállat Natasha.
  - Akkor mégsem lehettek olyan határozottak - szúrta közbe rosszmájúan Kara.
  - Igazad van, talán tényleg nem voltak - húzta el a száját a barna lány - Bár, amilyen helyzetben a Felderítő Egység most van, senki nem róhatja fel nekik, hogy meggondolták magukat.
  Egyetértően bólintottunk: szüleink révén már mindannyian tisztában voltunk az Egység hányattatott sorsával.

  Takarodó után még jó sokáig beszélgettünk a velünk szálló lányokkal. Kara ugyan felénk fordult, nem szólt bele a beszélgetésbe, csupán mogorván bámult maga elé: mintha ott sem lenne. Ha megpróbáltunk vele párbeszédet kezdeményezni, tőszavakat morranva válaszolt vissza, így a barátkozástól a többi lánynak hamar elment a kedve. Végül jóval éjfél után fújtuk el azt az egyszem mécsest, ami a világot adta, mondván: holnap nehéz napunk lesz, arra fel kell készülni.
  Mikor nem hallatszott már más, csupán társnőink egyenletes szuszogása, Kara ágya egyszer csak megnyikordult. Továbbra is csukva tartott szemmel kezdtem hegyezni a fülemet, ám mikor hallottam, hogy a lány csizmájának sarka koppan a földön, alig bírtam türtőztetni magam. Cipőben feküdt le? Vajon végig arra bazírozott, hogy míg mi alszunk kisurran? De miért? És hová? Hiszen takarodó után szigorúan tilos a kijárás, ezt az első nap megmondták nekünk! Vajon mi lehet olyan baromi fontos, hogy nem ér rá neki holnap reggelig, ezért a kirúgását kockáztatva az éjszaka közepén intézi el?
  Hűvös fuvallat szökött be a szobába, majd hamarosan ajtócsukódás hallatszott. Résnyire nyitott szemmel pillantottam Kara ágya felé, és sajnos pont azt kellett látnom, amit sejtettem: barátnőm ágya üresen állt. Úgy ültem fel, mint a keljfeljancsi, agyamban háborút vívott magával az ördög és a kisangyal. Egyrészt, borzasztóan furdalta az oldalamat a kíváncsiság Kara titokzatos ügyei iránt, azonban nagyon féltem attól, hogy ha kilépek a ház ajtaján három perc után belefutok valamelyik őrbe (amire, az én szerencsémet ismerve komoly esélyt láttam), és akkor aztán úgy repülök, mint a pinty. A szüleim nem lennének elragadtatva, ha a kiképzés második napján kirúgatnám magam. A kíváncsiságom azonban nem hagyott nyugtot.
  Öt perc nem telt belé, én is az árulkodó holdvilágnál osontam házfaltól- házfalig. Szerencsémre Kara elég lassan haladt, így nem tartott sokáig utolérni. Hála a jó istennek a felhők az idő nagy részében kitakarták a Holdat, mégis minden alkalommal megfagyott bennem a vér, mikor zajt hallottam.
  Jó negyed óra után érkeztünk meg a célunkhoz, ami - majdnem hangosan felkiáltottam, mikor rájöttem - a fiúk lakrésze volt. Elképedve pillantottam alacsony barátnőmre: hát én ezt komolyan nem hiszem el! Mi itt épp az óriásokkal való élet- halál küzdelemre trenírozzuk magunkat, ez meg éjszakánként kiszökik pasizni?!
  De legalább most megtudom, ki a szíve választottja - futott át az agyamon a gondolat, mire félő volt, hogy elröhögöm magam. 
  Kara közelebb lépett az egyik ablakhoz, és két határozottat koppintott rajta. Aztán, válasz nemlévén még kettőt. Vagy öt percig kopácsolt az ablakon kitartóan, míg végre nyílt az ajtó, és egy nyurga, barna hajú fiú lépett ki a küszöbön.
  Thomas?! - ismertem fel nagy nehezen. Ővele járna Kara?
  - Na végre! Mégis mennyit kell kopognom? - támadta le suttogva a lány Thomast.
  - Bocsi - dörzsölte a szemét a fiú - De mit szerettél volna mondani?
  - Igazából... egy szívességet kérnék - pillantott a barátjára Kara.
  - Jaj nekem... miért érzem úgy, hogy ez nem fog tetszeni?
  - Mert ismersz - vigyorodott el a fekete hajú lány.
  - Mi lenne a szívesség? - nézett körbe idegesen Thomas. Úgy fest, nem én voltam az egyetlen, aki a lelepleződéstől félt.
  - Tartsd rajta a szemed Jaegeren.
  - Mi? - hökkent meg a barna srác.
  Mi? - hőköltem hátra én is. 
  - A besorozásunk után hallottam, ahogy a Felderítők egyik osztagvezetője azt mondja az őrmesternek, hogy vigyázzanak Jaegerrel, mert olyan képességei vannak a srácnak, amilyet még nem látott. 
  - Tény és való, hogy ma elég jól sikerült neki a lebegésgyakorlat... 
  - Te is jól tudod, hogy nem erről van szó! - csattant fel Kara a kelleténél talán kissé hangosabban - Valami nagyon nincs rendben körülötte. Különben miért kéne vele vigyázni?
  - Nincs rendben? - kérdezte Thomas.
  - Nincs - rázta a fejét Kara.
  - Nem lehet, hogy csak beképzeled, mert féltékeny vagy? - sandított a barna hajú fiú barátnőjére gyanakvóan.
  - Mi? Hogy én? Féltékeny? Mégis mire? - röhögött fel a lány, mintha ez olyan abszurd dolog lenne.
  - Hogy jobban sikerült neki ma a gyakorlat, mint neked. Most ő a sztár, pedig eddig mindig te voltál. Azt ne mondd, hogy ez nem böki a csőröd egy kicsit sem!
  - Márpedig nem - Még a sötétben is jól látszott, hogy Kara fülig elvörösödött. Aha, szóval erről fúj a szél!
  - Ne próbálj átverni. Ismerlek - simította meg a lány vállát halkan nevetve Thomas.
  - Na, de megteszed nekem, amit kértem?
  Thomas jó ideig hezitált, többször is a háza felé pillantva, mintha attól félne, hogy Michalis egyszer csak kidugja a fejét az ablakon. Ám mikor ez (csodák csodája) nem történt meg, nagyot sóhajtva nézett kisnövésű barátnőjére, és már épp nyitotta volna  a száját, hogy válaszoljon, mikor léptek koppanása hangzott fel tőlünk nem is olyan messzire.
  - Hogy az a... - perdült meg Kara a tengelye körül. Thomas halálra váltan meredt a kis, kivilágított ösvény irányába, ahonnan a hangokat hallottuk- amik, a fegyvercsörgésből ítélve az éjjeliőrökhöz tartoztak - én pedig az engem takaró házikó oldalának simulva azon imádkoztam, hogy váljak eggyé a fával.
  - Gyere! - ragadta meg egyszer csak a fekete hajú lány karját Thomas - Van egy hátsó bejárata a háznak, azon be tudunk menni.
  A lány csak kurtán bólintott egyet, és mintegy vezényszóra mindketten futni kezdtek. Az ereimben megfagyott a vér, mikor konstatáltam, hogy én maradtam egyedül kint, márpedig, ha addig nem tereli egy a figyelmüket semmi, az őrök ide is be fognak nézni, és akkor nekem annyi! Nem töprengtem sokat, nem érdekelt most már az sem, ha lelepleződök a barátaim előtt: Thomasék után vetettem magam, s bejáratban sikeresen utol is értem őket.
  - Engedjetek be! - nyöszörögtem halálra váltan. 
  - Vesta?! Te meg hogy kerülsz ide?! - hökkent meg Thomas. Kara villámló szemekkel nézett rám, valószínűleg neki egyből leesett, hogy mi is történt.
  - Hosszú - feleltem szűkszavúan. Ekkor ismét meghallottuk az őrök kardjának csörgését, de most már a közvetlen közelünkből.
  - Ráérünk még faggatózni - suttogta Kara, és ujjait a karomra fonva gyorsan berántott a házba.
  Odabent sötétség és horkolás fogadott. Látszólag egyik kadétnak se tűnt fel, hogy egyszer csak két lány termett ott a házukban a semmiből az éjszaka kellős közepén- még az ajtócsapódás sem riasztotta fel őket.
  - Mindent megbeszéltetek? - szólalt meg mögöttünk egy rosszmájú, rekedt hang.
  - Te jó isten - perdültem meg a tengelyem körül.
  - Így is szoktak nevezni - tápászkodott ki az ágyból a fiú, így már végre meg is láthattuk, hogy ki beszél hozzánk.
  - Michalis! - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Negyedik barátunk kidörzsölte a szeméből a maradék álmot is, és végignézett a kissé zilált társaságunkon.
  - Esküszöm Kishadnagy, pont ma jutott eszembe, hogy veled kapcsolatban már az se lepne meg, ha feltűnnél a házunkban az éjszaka közepén - röhögött fel hitetlenkedve, amint meglátta a Thomas mellett ácsorgó Karát - Azért nem gondoltam ennyire komolyan.
  - Ne reménykedj, nem lesz több ilyen alkalom - vetett egy metsző pillantást a fiúra Kara - Csupán ma kell itt meghúznunk magunkat éjszakára.
  - Hogy? - vetett rá egy meghökkent pillantást Thomas.
  - Komolyan azt hiszed, hogy a közelben kószáló őrök nem hallották meg a bazi nagy ajtócsapódást? Most már tuti egész éjjel itt fognak strázsálni, esélytelen visszamennünk. Úgyhogy... - ült le a fekete hajú lány a padlóra - muszáj pizsipartit tartanunk.
  - Remek - huppant le törökülésben Michalis is - Esetleg a hajamat nem akarod befonni?
  - Ha szépen megkérsz... - vont vállat Kara. He? Ezek mikor lettek ilyen jóban?
  - Én szívesen befonom - ültem le a sarkamra Michalis mellé mosolyogva. Mind a három barátom értetlenkedve nézett rám, mire szép lassan leesett, hogy valószínűleg az utóbbi szavak tömény irónián kívül semmi mást nem tartalmaztak. Basszus... úgy fest, a kései órákban nem forog úgy az agyam, ahogy kellene. 
  - Apropó Vesta - nézett rám Thomas, és szép lassan helyet foglalt Kara mellett - Te hogy a bánatos fenébe kerültél ide?
  - Követhetett engem, mikor kiszöktem - válaszolt helyettem is a másik lány - Szegény kissé túlságosan is kíváncsi.
  - Ne haragudj - sütöttem le a szemem szégyenkezve. Eleve nem voltam büszke a tettemre, de így, hogy még ki is derült, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
  - Ugyan, rá se ránts! - karolta át a vállamat vigasztalóan Michalis - Aki szabályt szeg, számolnia kell azzal is, hogy lebukik. Nemde, Kishadnagy?
  Kara dacosan összeszorított szájjal elfordult, és karba font kézzel dőlt neki Thomas oldalának, a kérdést pedig mintha elengedte volna a füle mellett. 
  - Jóccakát' - morogta, és ellentmondást nem tűrően becsukta a szemét.
  - Nah, asszem én is beverem a szunyát - dőlt hanyatt Thomas, mire Kara feje a hasára csúszott - Jó éjt mindenkinek.
  Jó darabig nem hallatszott más, csak a barátaink egyenletes szuszogása. Felhúzott térdeimet átkarolva bámultam ki a kis ház ablakán, folyamatosan azt lesve, mikor lesz már napfelkelte. Nem akartam belegondolni, hogyan és főleg mikor fogunk visszajutni a saját lakrészünkbe, mikor Karát - a tegnapi tapasztalatok alapján - egy egész titánhorda sem tudná felkelteni, arról nem is beszélve, mit kapnánk az őrmestertől, ha már a második napunkon a fiúk lakrészében találna minket. 
  - Te nem alszol? - szólalt meg egyszer csak Michalis. Szívbajt kapva ugrottam egyet, mert a fiú egész idáig olyan csöndben volt, hogy el is feledkeztem a jelenlétéről.
  - Nem vagyok álmos - vontam vállat.
  - Én meg nem tudok visszaaludni - húzta el a száját.
  Bólintottam, de továbbra sem fordultam el. Próbáltam minden egyes arcvonását feltérképezni- főleg a szemeit, mert olyan különleges íriszeket én még életemben nem láttam.
  - Mit nézel? - kérdezte zavartan Michalis.
  - Milyen színűek a szemeid? - kérdeztem kíváncsian. A fiú hitetlenkedve felnevetett a random kérdés hallatán, majd gondolkodva a plafon felé nézett. 
  - A fene aki jobban tudja - vont vállat végül - Apám szerint zöld, anyám szerint kék, szerintem meg a kettő között. Szerinted?
  Hosszasan néztem Michalis szemét. Valóban: írisze ennek a két színnek megnevezhetetlen keverékéből állt. Elsőre talán zöldnek mondtam volna, ám ha kicsit máshogy fordult, már a kék dominált. Ilyen szín nincs is.
  - Tenger - böktem ki végül. 
  - Szóval akkor szerinted is kék - dünnyögte a fiú. 
  - Nem, szerintem tenger- színű - ismételtem makacsul - Az is olyan, hogy néha kék, néha zöld. Attól függ, milyen az idő. 
  - Van benne valami... - tűnődött el Michalis. 
  - Én annak borzasztóan örlök, hogy ilyen romantikus hangulatba jöttetek - morrant fel egyszer csak Kara, szemébe lógó hajjal nézve ránk - de én szeretnék aludni!