The Wings of Freedom - AoT második generáció

6

*Vesta*

  A napok és a hónapok számolatlanul teltek, és végül azon kaptuk magunkat, hogy a kiképzésünk első éve bizony tovaszállt. Kis társaságunk a szokott asztalánál ült a reggelinél, a beszédtéma természetesen a végzős kadétok holnap esedékes felavatása volt. Senkit nem lepett meg, hogy végül Natasha lett az első- élvezettel hallgattuk, amint bajtársaink a lány háta mögött fogadtak, hogy vajon végül a Katonai Rendőrséget választja- e, vagy tartja magát sokat hangoztatott elhatározásához és a Felderítő Egységhez csatlakozik. 
  - Tele a hócipőm az őrmesterrel - fújta a barna hajú lány, és dühösen beleharapott a kenyerébe - Állandóan jön és rágja a fülemet, hogy így a Rendőrség meg úgy a Rendőrség, meghogy a Felderítők nincsenek megbecsülve, és az én képességeimmel többre lennék érdemes... Egyszerűen nem érti meg, hogy én ezt nem a siker miatt csinálom! 
  - Szerintem aranyos, hogy így aggódik a karriered miatt - vontam vállat mosolyogva. 
  - Fenét aggódik! Csak jól hangzana, ha a Katonai Rendőrség majdani főnöke - akit bennem lát - az ő kiképzőtáborában végzett volna! - puffogta Natasha. 
  - Komolyan rendőrfőnököt akar belőled csinálni? - nevetett fel Thomas az abszurd ötleten. 
  - Aha - bólintott a lány - Pedig ahhoz azért kicsit többet kell letennem az asztalra. 
  - Mondjuk a fehérneműdet, ha biztosra akarsz menni - szólt közbe Kara rosszmájúan - Úgy hallottam, ott csak romlott erkölcsű, sikerhajhász emberek dolgoznak: felejtsd el, hogy bármit is elérsz tisztességes munkával. 
  - Még egy indok, amiért nem oda megyek - biccentett Natasha - Bár, ez eddig se volt kérdés. 
  Egy évvel ezelőtt, ha azt hallom, hogy egyetlen nap szabadnapot kapok egész évben felháborodottan otthagyom az egész miskulanciát, most azonban nem tudtunk hova lenni örömünkben, hogy legalább ennyi pihenőidőnk van. Alaposan, keresztül- kasul felfedeztük a környéket, az istállóktól kezdve egészen a tábort övező erdőig; kiderült, hogy Kara sokkal jobban bánik a lovakkal, mint az emberekkel, hogy Thomas úgy mászik fára, mint a mókus, s hogy nem is olyan messze a barakkoktól van egy gyönyörű tengerszem, amit egy kis hegymászással el lehet érni (meg is fogadtuk, hogy ide még visszatérünk).
  Este, mikor végre hazataláltunk kiderült, hogy lecsúsztunk a vacsoráról, így hát gyors búcsút követően Karával a saját házunk felé vettük az irányt- mikor azonban be akartam nyitni, az ajtó zárva volt.
  - Ki az? - hallatszott egy ismeretlen lány hangja.
  - Öhm... Mi - kiáltottam be tanácstalanul.
  Pár perc múlva résnyire kitárult az ajtó és egy fekete hajú, nálunk idősebb lány lesett ki rajta.
  - Itt laktok?
  - Igen, és végre szeretnénk bemenni - lépett közelebb Kara.
  - Nyugi, őket beengedheted! - kiáltott ki az egyik hálótársunk. Az idegen lány félreállt, mi pedig felvont szemöldökkel beléptünk a házba.
  Odabent minimum kétszer annyian voltak, mint alapjáraton szoktak. Körülnézve megállapítottam, hogy a társaink már mind ottvannak, de rajtuk kívül egy csomó, idősebb lányt is láttunk.
  - Vesta, Kara! Gyertek ide! - hallottunk meg végre egy ismerős hangot. Átverekedve magunkat a földön ülőkön eljutottunk az ágyamig, ahol Natasha integetett nekünk.
  - Mi folyik itt? - kérdezte Kara, körbenézve a szobában összegyűlt tumultuson.
  - Beavatási szertartás - nézett ránk a lány izgatottan - A hagyomány szerint a végzős kadétok a felavatásuk előtti éjszakán összegyűlnek az elsőévesek szobájában, és úgymond „kadéttá avatják" őket.
  - Menő - néztem körbe csillogó szemmel - És hogyan?
  - Jóslással - vigyorgott a barna hajú lány - Ott van egy tál bab középen, benne fehér és színes egyaránt. A feladat csupán annyi, hogy csukott szemmel húzni kell közülük. Meg kell számolni, hányadszorra húzol színeset, és a jövőbeli szerelmed neve azzal a betűvel fog kezdődni, ahányadik az ABC- ben. Tehát például, ha másodszorra húzol színeset, bé- vel kezdődni a srác neve.
  - Ez vonatkozik vezetéknévre is? - kérdezett közbe Kara. Bár próbálta palástolni, láttam, hogy majd' szétveti az izgalom.
  - Minden névre vonatkozik - bólintott sejtelmesen Natasha.
  - Mindenki itt van? Kezdhetjük? - állt ekkor fel a korábban látott fekete hajú lány. Egyöntetűen bólintottunk, mire a végzősök elfújták az összes lámpást, kivéve azt, amelyik a babok mellett állt.
  - A szabályokat mindenki ismeri? - nézett körbe a szertartás vezetője - Remek. A hagyomány szerint mindig az idősebbek kezdenek, és miután ők végeztek következnek csak az elsőévesek. Úgy döntöttem, a kezdés lehetőségét a legjobbként végzett kadétnak adnám: Springer, te vagy az első!
  Natasha tapsvihar közepette kecsesen felemelkedett az ágyról, és óvatos léptekkel a tálhoz sétált. Hosszú haját átdobta a válla fölött, és csukott szemmel beletúrt a tálba. Jó darabig húzkodta ki a babokat, míg végül a fekete hajú lány megállította.
  - Ez J betű - számolta ki az egyik szőke hajú társunk. Natasha boldogan elmosolyodott, és meg mertem volna rá esküdni, hogy kicsit el is pirult.
  - Következő? - nézett körbe a szertartásvezető.
  - Sandra, te lettél a negyedik, igaz? - fordult vissza félútról Natasha. A fekete hajú lány szerényen bólintott, és odaült, hogy húzzon.
  - K - számoltam ki gyorsan.
  - Senkit nem ismerek ká- val - vont vállat a Sandra nevű lány.
  Egész éjszaka babokat húzkodtunk. Egy óra alatt a végzős lányok elfogytak, akkor mi jöttünk; mivel közülünk Kara lett a legjobb a saját összesítés szerint, ő kezdhette a kört. Kissé esetlenül letérdelt a tál mellé, belenyúlt, és elsőre kihúzott egy piros terményt.
- Ejha! - füttyentett Sandra, aki karba font kézzel figyelte a folyamatot - A betű.
  Kara meglepett arccal bólintott, és sebesen visszaugrándozott hozzánk- a gyér fényben tisztán látszott, hogy rákvörös az arca.
  - Talán ismersz valakit a- val? - súgtam a fülébe, miközben Eliza nevű társunk egészen zé- ig húzkodta a babokat. Kara ijedten összerezzent, és gyanúsan hamar rávágta:
  - Senkit.
  - Hát jó... - vontam vállat kétkedve, megfogadva, hogy holnap azonnal kikérdezem Thomast, milyen a- val kezdődő ismerősük van.
  - Kirstein, te jössz! - intett nekem Sandra. Nagyot nyelve odaléptem a tálhoz, belenyúltam, és húztam.
  - Ez fehér - közölte az eredményt a fekete hajú lány. Bólintottam és ismét a babok közé kotortam- azonban ez is színtelen lett. Úgy éreztem, egy emberöltőig húzkodtam a terményeket, míg végre Sandra szólt, hogy megállhatok.
  - Em - közölte a végeredményt Natasha fülig érő vigyorral. Kara furcsa, ugatás- köhögés szerű hangot hallatott, körülöttem pedig vagy öten- hatan felszisszentek.
  - Jaeger - suttogta Eliza vádlóan.
  Hirtelen valami borzasztóan kaparni kezdte a torkomat, így hát inkább leszegett fejjel visszasiettem Karáékhoz, miközben a hátamban éreztem a többi kadét irigykedő pillantását.
  Hát igen, Michalis Jaeger az elmúlt hónapokban igencsak népszerűvé lett a lányok körében. Fekete, állig érő haja, meghatározhatatlan színű szeme, kissé zárkózott tekintete és macskaügyessége, amivel a felszerelést kezelte mind- mind olyan tulajdonságok voltak, amiért a csajok majd' megvesztek, a fiúk pedig pukkadoztak az irigységtől. Kara és én sokak szemében ellenségek voltunk, mivel sülve- főve együtt voltunk a fiúval, arról ráadásul nem is beszélve, hogy a legtöbben már elkönyvelték, hogy valamelyikünk jár vele. A másikunk meg Thomassal. Kész, pont, vita nincs. És ez a jóslat most valószínűleg fel fogja erősíteni a gyanút. Ó, ezaz...
  Elszórakoztunk vagy éjfélig, mire a végzős lányok visszatértek a saját házukba (az év ezen egyetlen napján engedélyezett az éjszakai kijárás). Ezután sem volt azonban alvás: mindannyian azt találgattuk, ki lesz a jövendőbelink. Egy idő után meg se próbáltam bizonygatni, hogy Michalis nekem nem több, mint az egyik legjobb barátom, a lányok már jóformán az esküvőnket tervezték. 
  - Amúgy van ebben a jóslásban valami - könyökölt fel hirtelen Roxane, az egyik legcsinosabb lakója a háznak - Az én barátomat odahaza a falumban Juliannak hívják, és itt is J betűt kaptam. Szerintetek ez azt jelenti, hogy még a képzés után is együtt maradunk? 
  - Biztosan - bólintottam mosolyogva - Hol születtél, Roxane? 
  -  A Belső városban - vont vállat Roxane. Meglepve vontam fel a szemöldökömet: nem volt jellemző, hogy valaki elhagyja a Sina fal biztonságát és eljön kadétnak- a fordított eset gyakoribb volt: egy vidéki katona reméli, hogy bekerül a Belső városba. 
  - Mázler - morogta Kara, akinek nem mellesleg én is az ágyán ültem. Ijedtemben akkorát ugrottam, hogy majd' lezúgtam a padlóra: a fekete hajú lány egészen eddig olyan csöndben volt, hogy teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről. 
  - Miért, te honnan jöttél? 
  - Trostból. 
  Az első dolog, amit tudni kell Karáról, hogy ritkán szól, viszont akkor általában a szavait ötperces, sokkos csönd követi. Most se volt ez másként: amint kiejtette a száján a legendás körzet nevét mintha még a kint ciripelő szöcskék is elhallgattak volna. 
  - De hát ott... be van törve a fal - nyelt egy nagyot Eliza. 
  - Anno sikerült eltorlaszolni a lyukat egy bazi nagy kővel - vont vállat Kara - Azóta nem jöttek be az óriások. 
  - És nem félelmetes, hogy ott grasszálnak a közvetlen közeletekben? - húzta össze magát Dora, az egyik legfélénkebb kadét. 
  - Igazából már megszoktam. Közel lakunk a falhoz, úgyhogy tisztán hallani az üvöltésüket - tett rá a nyomott hangulatra Kara egy szép nagy lapáttal. 
  - Ott született Thomas is, igaz? - kérdeztem halkan. Úgy emlékeztem, ők egy faluból jöttek (és mint utóbb kiderült, nem is tévedtem, a fekete hajú lány ugyanis egy kurta bólintással adott választ a kérdésre). 
  - Soha nem jutott eszetekbe beljebb költözni? - tudakolta Roxane összekulcsolt ujjait tanulmányozva, hirtelen borzasztóan szégyellve a szülővárosát. 
  - Nem. Trostból csak egy köpés a Felderítők főhadiszállása, és apám nem szeret sokat utazni - Mint mindig, mikor az apja szóba került Kara hangulata veszedelmesen elromlott. Mikor belegondoltam, hogy az én szüleim még úgy is többet vannak otthon, hogy kétszer olyan messze lakunk a főhadiszállástól, hirtelen megértettem, miért is akart mindenképpen katona lenni.
  Másnap reggel hatalmas kavarodás támadt a táborban: míg a végzősök könnyek közt elköltötték az utolsó reggelijüket az ebédlőben, a vezetők egyik fele a listát véglegesítette, ami megmutatta, az idősebbek közül ki hányadikként végzett, a fejesek másik csoportja pedig felkészült a felavatandó kadétok fogadására.
  - Végre nem mi leszünk a legfiatalabbak! - vigyorgott Thomas. Kis csapatunk biztonságos távolból, a fiúk házának teraszáról figyelte a pakolászást.
  - Viszont nekünk kell majd pesztrálni őket - fonta karba a kezét Kara. A lány a terasz korlátján üldögélt, hátát az oszlopnak vetve- mivel híres volt a jó egyensúlyérzékéről, nem félünk attól, hogy netán leesne.
  - Én tuti nem leszek tyúkapó senki kedvéért - ereszkedett le Michalis a lépcsőre - Az a lányok feladata.
  - Szerintem én jól elleszek velük - mosolyogtam, Kara lába mellett az oszlopra támaszkodva.
  - Te mindenkivel jól elvagy - legyintett Michalis.
  - Fox! - harsant ekkor egy fiú hangja nem messze tőlünk.  Léptek hangja hallatszott, s hamarosan az egyik végzős srácot pillantottuk meg a pázsiton.
  - Csakhogy végre megtaláltalak! Gyere gyorsan! - lihegte.
  - Hova? - vonta fel a szemöldökét Thomas.
  - Egy nő keres a Felderítő Egységtől. Azt mondja, fontos.
  A barna hajú fiú futó pillantást váltott mindannyiunkkal, azután lökte csak el magát az oszloptól. Tekintve, hogy csak őt hívták, rólunk szó se esett természetesen mind a hárman azonnal felpattantunk és hű árnyék módjára követtük őt- elvégre mire valók a barátok, ha nem erre? 
  Nem kellett sokáig mennünk, a fejesek lakhelye előtt meg is pillantottuk a zöld köpenyes alakot. Kara hirtelen úgy torpant meg, mintha nekiment volna valaminek, s miután engem is megállított izgatottan suttogta a fülembe:
  - Ez az a nő, akit tavaly a besorozás után láttam!
  Alaposan végigmértem a jövevényt: nemrég érkezhetett meg a táborba, ugyanis kényelmetlennek tűnő, barna lovaglócsizmát viselt, és még a porlepte utazóköpenye is rajta volt. Szőke haját szoros kontyba csavarta a tarkóján, égkék szemei értelmesen, szigorúan csillogtak.
  - Öhm... jó napot! - köszönt Thomas kissé szerencsétlenül toporogva - Úgy hallottam, engem keres. 
  - Thomas Fox? - vonta össze a szemöldökét a nő szigorúan végigmérve a barátunkat. A fiú azonnal haptákba vágta magát, összecsapta a csizmája sarkát, és katonásan bólintott egyet. 
  - Ezt édesanyád küldi - nyújtott át egy kis csomagot a nő - Egyenesen a Belső városból érkezett. 
  - De jó, végre megjött a szemüvegem! - emelte a magasba a pápaszemet Thomas - Így már látni is fogok valamit. 
  - Osztagvezető! Megjöttek az új kadétok - tűnt fel ekkor a semmiből az őrmester. 
  - Megyek - fordult meg a nő, majd miután kurta biccentéssel elköszönt tőlünk (nekünk természetesen szalutálni kellett) sietősen a kopasz férfi után indult.
  - Na, milyen? - próbálta fel Thomas a szemüveget.
  - Király - vigyorgott Michalis.
  - Nem fog ez leesni miközben a fákon ugrálsz? - aggodalmaskodott Kara.
  - Majd rögzítem valamivel - vont vállat a szeplős fiú.
  - Gyertek, most kezdődik a besorozás! Nézzük meg az újakat! - ugrándoztam.
  - Jó, nézzük - sóhajtotta megadóan Michalis - Úgyis addig rágnád a fülünket, míg nem engedünk.
  - Ez nem is igaz - húztam az orromat, miközben a tisztás felé battyogtunk.
  Ismerős arcot egyet sem láttunk, viszont azt is meg kellett állapítanunk, hogy a katonai hivatás továbbra sem a legnépszerűbb: alig voltak harmincan.    
  - Azt ugye tudjátok, hogy ezentúl a mi feladatunk lesz az Egység népszerűsítése? - fonta karba a kezét Kara.
  - Igen - sóhajtotta Thomas - De nem lesz egyszerű dolgunk. Ezek itt mind a Rendőrségbe szeretnének menni.
  - Hé, Vesta, az a srác téged stíröl - mutatott Michalis az egyik sorra. Kérdőn odakaptam a fejem- és valóban: az első oszlopban egy magas, sápadt, szőke hajú fiú le sem vette a szemét rólam. Kedvesen rámosolyogtam, mire fülig elpirult és visszafordult az őrmester felé.
  - Szerelem első látásra... - sóhajtotta Thomas, s a drámaiság fokozása kedvéért még a kezét is a szívére tette.          
  - Jaj ne hülyéskedj már! - böktem oldalba.
  - Pedig látszik, hogy tetszel neki - vihorászott Kara is.
  - Biztos csak zavarban van, hogy összenézett egy idősebbel...
  - Igen, biztos... - Thomas az időközben összegörnyedő Kara hátára támaszkodva próbálta megakadályozni, hogy összeessen a röhögéstől.
  - Hagyjátok már abba, ez nem vicces - morogta Michalis.
  - Na végre, köszönöm! - fontam karba a kezemet. Bár arról fogalmam sem volt, hogy mégis mi baja ezzel, hiszen ő volt az, aki kijelentette, hogy nem bírja az újoncokat... Egy sóhajt követően azonban bele kellett törődnöm, hogy Michalist sose fogom megérteni.
  - Rendben, kadétok! Vegyétek át a ruhátokat, a kiképzés holnap kezdődik! - üvöltötte az őrmester.
  - Hát... végzősök lettünk - sóhajtotta Thomas.
  - Igen... - bólintottam, az ide- oda grasszáló kadétokat nézve. Utolsó évünk a kiképzésen hivatalosan is kezdetét vette.