A Nap lassan tűnt el a hegyek mögött, mégis mintha csak egy pillanat alatt történt volna mindez. A rózsaszín égbolt magába vonzotta Őt, a Nap pedig hagyta magát. Nem ellenkezett, pedig oka lett volna. Nem ragyoghatott többet az adott féltekének, azonban minden vég valami újnak az kezdete. A föld másik oldalán épp csak akkor virradt. Áldozatot hoz, minden egyes nap, hogy a huszonnégy óra felében az egyik oldalon, a másik felében pedig a másik oldalon ad világosságot az emeriségnek, mi pedig meg sem háláljuk azt. Önként teszi. De vajon Ő mit érezhet. Boldog, hogy tündökölhet, vagy csak kényszerből teszi?
A Nap már teljesen eltűnt a látókörömből, az ég pedig az erős pirosból egyre halványult világos rózsaszínbe, halvány barackba majd a fény hiányában egyre csak besötétült. Először csak kékes színűbe, majd egyre csak szürkült, végül az egész égboltot befedte a sötétség.
Meredten bámultam a messzeségbe. Olyan elképeztő. A Nap minden nap felkel, ok nélkül, mi pedig azért panaszkodunk, hogy nincs mi miatt élnünk. A Napnak látszólag értelmetlen lennie, azonban ha Ő nem lenne, mi sem léteznénk. Találnunk kell egy okot, hogy felkeljünk minden reggel, elvégezzük a feladatunkat, majd este újból az ágyban kössünk ki, mégsem értelmetlenül. Lehet az egy személy, egy hobbi, egy szórakozás, akármi, csak tegyen minket a boldoggá.
Őszíntén szólva sokáig az én életem is értelmetlen volt. Lefeküdtem, majd felkeltem, és ment ez így minden nap. Azonban egy ponton az én létem is értelmet nyert.
A szél felerősödött, én pedig dideregve gomboltam be ingem. Remegő kezemmel ragadtam meg a vodkás üveget, majd egy nagyot kortyoltam a mámorító italból. Ajkaim édes táncott jártak az üveg nyílásával, melyből alig tudtam kiszakadni. Mosolyra húztam számat, majd táskámba csúsztattam az italom, és hátamra kapva az előbbit, leindultam az erdei úton. A homályban alig láttam, csupán csak a kis utat, de nem is volt szükségem rá, hisz az utat úgy ismertem már mint a tenyeremet.
A fák ágai az útra hajoltak ezzel megakadályozva a közlekedésemet. Egyedül voltam és védtelenül. Azonban mégsem féltem. A hely teljesen elhagyatott volt, nem igazán jártak arra felé. Nem is sokan tudtak a helyről, sokan még azt sem, hogy a várost egy erdő vette körül. Én azonban mindig is szerettem ide járni. Még kisgyermekkoromba mutatta nekem a papám. Ég áldja őt odafentről is..
A fák lombja ide-oda himbálózott. Lassan leértem már az erdei útról, amikor valaki hirtelen megköszürülte a torkát mögöttem. A magabiztosságom egy pillanat alatt szertefoszlott, és mint egy szobor, álltam mozdulatlanul.
-Kislányoknak nem kéne ilyen sötétben egyedül kóborolnia-szólalt meg, és még a vér is megfagyott bennem.
-É-én..- hebegtem, és lassan megfordultam, hogy szemben legyek a váratlan vendéggel.
A sötétben nem láttam tisztán, de egy körülbelül 25-30 éves, kis termetű férfi állt velem szemben, igaz még mindig magasabb volt nálam. Kezében cigarettát tartott, és kínzó lassúsággal fújta ki a szájából a füstöt.
-
Kérsz?-nyújtotta a felém a dohányt.
Megráztam a fejem.
-Hogy hívnak baba?-lépett hozzám közelebb.
Futni lett volna kedvem. Közelebbről már jobban kivehető volt az alak. A holdfény halványan megvilágította borostás arcát. Tengerkék szemei kicsit megcsillantak a tompa fényben, vékony ajkai pedig kicsit elnyíltak egymástól.
-Nekem.. Sietnem kell-mentegetőztem.
-Oo, nem kell-ragadta meg a csuklóm.
-D-de..-hebegtem kétségbe esetten.
-Mondd, hogy hívnak?-ismételte meg a kérdést, kissé dühösebb hangnemben.
-Julia vagyok. Julia Greace Evens..-válaszoltam megtörten, és hangosan kifújtam a levegőt.
-Julia, még sosem láttalak a városban.. - simította végig a kézfejét az arcomon.
-Pedig mindig is itt éltem..-remegtem egyrészt a félelem miatt, másrészt pedig a csontig hatoló hideg végett.
-Én Louis vagyok. Louis Tomlinson-engedte el kézfejem.
-Nekem sietnem kell..-mondtam ismét, de Ő rám sem hederített.
-Hány éves vagy?-hagyta figyelmen kívül kijelentésemet.
-15. 15 vagyok. Esetleg nem megyünk tovább?-mutattam az útra kicsikét megbátorodva.
-Ha szeretnéd..-rántotta meg a vállát.
Csöndben sétáltunk lefelé a dombon. A már-már kínos szótlanságot végül én törtem meg.
-Öhm.. És te hány éves vagy?-fordultam hátra hozzá.
-Kicsi én már 26 vagyok-húzta mosolyra a száját.
Rettentő vonzó volt, le sem tagadhatnám. Elbűvölt, mégis féltem tőle. Nem tudtam mit akar.
-És, hogy, hogy idefent voltál?
-Csak nyugodtan akartam füvezni-szívott bele ismét.
-Ne haragudj a kérdésért, de kaphatok belőle?-mutattam a kezében füstölgő cigarettára.
-Nem vagy te még ehhez túl fiatal Julia?-nevette el magát.
-Nem-vontam vállat, majd kikapva kezéből egy hatalmasat szívtam belőle.
Nem először szívtam füves cigit, azonban csak ritkán jutottam hozzá.
-Az igen baby-hüledezett.
Nem nagyon figyeltem rá, csak visszaadtam neki a cigit, és előkaptam a táskámból a vodkás üveget.
-Na jó. Kellesz nekem!-vette ki kezemből az italt, majd magához húzott.
-Jól sejtettem. Egy angyal bőrbe bújt ördög..
Első könyvem.. Hideg meleg kritikát fogadok, bár tudon, hogy még sok javítani való van rajta🤷🏽♀️
Ne tartsd magadba a véleményed💗
