Tenyerei a fenekemre vándoroltak, a vodkás üveget pedig a bokrok közé dobta. Sötétség uralta az elhagyatott erdőt, csak a hold fénye világította meg néha arcunkat.
-Kérlek. Had menjek haza..-néztem fel szemébe, ami mint az óceán tajtégzott.
Nem válaszolt. Egyik kezét felemelte a fenekemről majd ügyetlenül eltűrte az arcomba lógó kósza barna tincset.
-Meg foglak rontani-morogta a fülembe.
Felizgatott. Nem ismertem őt, azonban minden porcikám kívánta őt. Soha nem voltam egy szende teremtmény, azonban talán a félelemtől felbátorodva remegő kezemet a hajába helyeztem, és még közelebb léptem hozzá.
-Hogy mit akarsz?-suttogtam szájára.
-Téged..-válaszolta.
Az alkohol mámorában úszva lassan hajoltam közel ajkaihoz, mire ő lágyan elmosolyodott.
A csendet szabálytalan lélegzetvételem zavarta, azonban nem tudtam kontrolállni magam. Nem volt írányításom.
Vadul csaptam le rá. Meghökkentő, de izgató érzés volt, hisz nem is ismertem őt. Percek után szakadtam csak el tőle.
-Remélem még találkozunk-fúrtam tekintetem az övébe, és szótlanul hagyta, hogy elmenjek.
Nem néztem vissza pedig kedvem lett volna.
A külváros zajos utcáit szelve, lámpák fényébe haladtam a luxus negyed felé. A hatalmas házakból világosság, rap zene és üvöltés szűrődött ki, nem is beszélve az ablakban ülő, szerelmesen egymásba fonódó párok izgatott hangjáról.
Az utca végében, az előzőknél jelentősen csendesebb ház ablakából csak a tévé halvány fénye szűrődött ki.
Halkan osontam be az ajtón. Csend volt.
Édesanyám szobájának ajtaja résnyire nyitva volt, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy aludjon már, vagy várjon tovább.
Párat kopogtattam, majd óvatosan léptem be a tágas szobába.
A fotelban ült és aludt.
Lassan mellé sétáltam, és végigsimítottam hideg kezem, puha arcán.
Megrezzent.
-Anyu.. Itthon vagyok..-suttogtam, mire álnosan kezdte nyitogatni hatalmas zöld szempárját.
-Kicsim én annyira izgultam-hebegte, mire a szavába vágtam.
-Pss.. Gyere aludj inkább..-segítettem fel, majd az ágyához botorgáltunk.-Jó éjt anyu..
-Neked is Julia-suttogta miközben kiléptem a szobából.
Édesanyám egy tökéletes ember, és egy gyönyörű nő. Ő erősebb mint egy férfi.
Már fél éve, hogy diagnosztizálták nála a leukémiát, azonban még mindig kitartóan küzd.. Értem. Csak miattam teszi. Már csak én maradtam neki. Nem szeretem ha szomrú, de nem bírok hazajönni délutánonként, hisz akárhányszor a szemébe nézek elkap a sírás. És ez csak még rosszabb lenne neki. Én tiszta szívből szeretem Őt, de talán nem jól mutatom ki iránta az érzéseim.
Soha nem mondtam neki, hogy sajnálom, hisz akkor azt hinné, hogy Ő szánalomra méltó. Pedig ez koránt sem igaz. Egy igazi példakép, egy csoda, egy tökéletes anya. Csak én nem vagyok hozzá méltó.
Talán a sok stresszbe és szomorúságba betegedett bele. Alig egy hónapra, hogy apu meghalt, a nővérem végzett magával. Aztán Ő beteg lett. Nagyon beteg. Csak egy hetet jósoltak neki, de még mindig itt van. Én hittem benne, és Ő is hitt magában.
A sötétben, tapogatózva haldtam fel a lépcsőn. Lakkcipőm sarka tompán kopogott a padlón.
A telefonommal világítva nyitottam ki szobám ajtaját, pár percig bajlódva a kulcsal.
Kitártam az ajtót, és ismét elöntött a hidegség, a szomorúság és a régi emlékek.
Ahogy épp apa rózsaszínre festi a szobámat, és ahogy Rose az én szekrényemben keresi a saját ruháját. Táskámat a fal mellé dobva rogytam az ágyra, és zokogó arcomat a párnába temettem. Még mindig fájt. Nagyon fájt. Remegő léptekkel tettem meg az utat a fürdőszoba felé.
A forró víz csobogó hangja zúgott a fülemben, ami Rose hörgésével vegyült. Ahogy ott feküdt..
Miután az utolsó anyagdarab is végigcsúszott testemen dideregve ültem be a kádba. Hajam a nedvességtől vállamhoz tapadt, és besötétült. Csak ültem, semmire nem gondolva, szememből pedig záporoztak a könnyek. Éreztem Rose levendula illatát, és Apa halk szuszogását, miképp a kórházi ágyon terült el.
Teljesen elmerültem a vízben. A levegőm fogytán volt de lent maradtam. Jó volt érezni a melegséget. Fuldokolva tértem a felszínre, majd némán elmosolyodtam. Vajon milyen lehet? Milyen lehet nem létezni többé? Vajon angyalként repülünk majd az égen, vagy a sötétségben bolyongunk majd örökké?
Nagyot sóhajtva ki a szőnyegre, és tekertem be magam, egy fehér takaróval.
Vizes lábam cuppogott a csempén.
Kinyitottam az ablakot, és elővettem a cigarettás dobozom. Ledobtam magamról a lepelt, és meztelenül támaszkodtam ki az ablakon.
Számba vettem a gyilkost, majd meggyújtottam azt. A látszólag már kihalt utcán egy sötét árny csúszott végig. Kicsit jobban kihajoltam az ablakon, hogy lássam ki az, majd egy ismerős szempár találkozott az enyémmel. Az út közepén állt, bal kezében egy újabb füves cigivel, és felfelé nézett az ablakomba.
Ledermedve néztem Őt. Hirtelen hasított belém a gondolat, miszerint meztelen vagyok. Magam elé kaptam a törülközöt, de még mindig nem vettem le róla a szemem.
