A könnyek akaratlanul utat szabtak maguknak. Nem bírtam tovább tartani. Nézni anyát a legfájdalmasabb dolog, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem Őt. A gyönyörűszép mosolya nélkül értelmetlen lenne az életem.
Az autók a belváros felé tartottak. Talán megint, valami koncert lehetett, de rá sem hederítve haladtam az erdei ösvény felé.
A napfény szikrázóan sütött, néha bevilágítva a fák sűrű ágai közé. Emlékek százai futottak végig újból agyamon, amikor az ismerős sziklákhoz értem.
Lassan telepedtem le a megszokott helyemre, amelynek felszíne már teljesen kopva volt. Elővettem a cigarettám, majd a rózsaszín öngyújtómmal meggyujtottam azt. Kellemesen fújtam ki a füstöt számból, s mire újra számhoz emelhettem volna a gyilkost, valaki a vállamra tette a kezét. Remegve fordultam hátra, ahol Louis állt, apró mosolyt húzva a szájára.
-Ne haragudj rám Julia..-suttogta.
A szívem hevesen lüktetett mellkasomba, a hang bentakadt a torkomba és mire rá nézhettem volna már nem volt ott.
Nem volt ott.
Sosem volt ott.
A képzeletem játszott velem, és még az is megfordult a fejemben, hogy a tegnapi füves cigi hatása érkezett későn hozzám. De mi van akkor, ha tegnap sem láttam őt? Émelyegve álltam fel és indultam vissza az ösvényen. A fák mintha erősebben hajladoztak volna a reggeli szélben mint máskor, a madarak rajtuk, pedig gúnyt űzve belőlem hangosan nevettek. Csak a szép szemét láttam mindenhol, azt a gyönyörű égszínkék szemét, és arra gondoltam.. na most végre teljesen megőrülök.
Az édes álmomból, pár halk, szinte megmagyarázhatatlan, monoton mondatok tömkelege keltett, ami talán az elmém legmélyéről tört elő, mintha az utolsó perceimben valaki a bűneimet sorolná. Ezt észveszelytő kattogás váltotta fel, és mire magamhoz térhettem volna egy tompa sikolytás féle rántott vissza a valóságba.
Lassan, óvatosan haladtam a földszintre, hisz féltem mi vár ott. Anya feküdt a padlón, szája sarkából vér szivárgott és véletlenszerű másodpercekben összehúzta törékeny testét.
Összeomlottam.
A hang ismét a fejembe ment, bár egy szót sem tudtam kivenni belőle.
-Anya! Anyaa!-kiabáltam elcsukló hangon, de éreztem, hogy akkor már késő volt.
Mintha csak láttam volna magam előtt, ahogy anyából angyal lesz. Ahogy a lelke elhagyja börtönét, és még egy utolsó mosolyt küld felém. De utána elment. Elment és soha nem tért vissza.
Remegve, könnyektől ázott arcal hívtam a 911-et.. Az idő teljesen felpörgött..
-Ugye túléli?-kérdeztem remegő hangon, pedig tisztában voltam vele, hogy Ő már soha többé nem tér vissza.
Senki nem szólt hozzám, senki, mégcsak rám sem néztek. Fulldokolva veszítettem el az utolsó darabomat, Őt, az aki az életem értelmét jelentette.
A fejem iszonyatosan lüktetett, akár egy bomba, amely bármelyik pillanatban képes lett volna felrobbanni.
Szemeimen mintha kilós súly lett volna, bármennyire is próbáltam nem tudtam kinyítani. Halk nyögés hagyta el a számat, és titkon abba reménykedtem, hogy mindez csak egy lázálom volt.
-Felébredt..-motyogta egy ismerős hang, és mintha szorítást éreztem volna a jobb kezemen.
-Tom! Szólj a nővérnek!-csengett egy kissé hangosabban a kellemes női hang.
-Juls kincsem, minden rendben lesz. Már soha nem lesz minden rendben.
-A-anya?-dadogtam.
Nem kaptam választ. Csak halk szipogások töltötték be a termet, és én fel sem fogtam, hogy igazából mi is történt.
Kissé megerősödve nyitogatni kezdtem a szemeimet. A jobb oldalamon nem anya ült.
-Ki maga?-tettem fel hirtelen a kérdést, mert a mellettem ülő középkorú nő egyeltalán nem volt ismerős számomra.
-Julia. Édesapád testvére vagyok. Diana néni. Nem rémlik?-simította meg a kézfejem, de inkább a takaró alá húztam azt.
-Hol van anya? És hol vagyok én?-tettem fel a kérdést, mely már azóta foglalkoztatott mióta felébredtem.
-Kincsem..-kezdte, de az ajtó nyílt és egy szintén középkorú férfi és egy fiatal ápoló lépett be a szobába.
A férfi ügyködni kezdett az infúzióval, amit addig észre sem vettem. Teljes kétségbe esésembe elrántottam a kezem, és minden erőmet összeszedve felültem az ágyba.
-Hol. Van. Anya?-kérdeztem ismét ingerülten, mire a mellettem ülő nő csak megtörölte könnyes szemét és az ápolóra nézett.
-Julia. Édesanyád meghalt. Te hívtad a segélyhívót-lépett egy lépéssel hátrébb tőlem.
Fel sem tudtam fogni mit mondott.
-Nem. Ez nem igaz. Ez nem lehet igaz..-csóváltam meg a fejem, mintha biztos lennék abba, hogy hazudnak nekem.
Akkor már felfogtam. Könnycseppek ezrei mosták az arcomat és sikítani lett volna kedvem, de nem volt erőm. Elvesztettem mindent ami számított. A csend rátelepedett a szobára, mint a szomorúság. A nő, aki elvileg a rokonom sírt. A férje is sírt. Az ápoló csak állt. És nézett. Valószínűleg ő még nem vesztette el az édesanyját. Aki az egész családját jelentette neki.
-És én miért vagyok itt?-fordultam üveges tekintettel a fiú felé. Minden szeretet meghalt a szívemben.
