A napfény beszűrődött a redőny keskeny nyílásain. A fejem sajgott, és azt éreztem, mintha figyelne valaki.
Kómásan ültem fela kórházi ágyban, és az ajtóban álló ápolóra kaptam a tekintetem.
-Elnézést.. Nem akartalak felébreszteni..-lépett beljebb a szobába.
Szégyenlősen kapkodtam a fejem, és a telefonomért nyúltam a komódra.
-A hölgy, aki tegnap itt volt nálad, azt üzeni, hogy délután három körül meglátogat.
Bicentettem.
-Hozott neked reggelit is. Azt mondta válogatós vagy, és a kórházi étel helyett, hoz inkább valami mást. Állítása szerint a kedvencedet. Régóta ismered őt?-bombázott engem információkkal, miközben leszedett az infúzióról.
-Én.. Én utoljára talán öt éves koromban láttam. Nem tudom honnan veszi ezeket..-dadogtam, hisz őszintén meglepett a dolog.
-Látszik rajta, hogy nagyon nyitott feléd. Szerintem jól meglesztek együtt Londonban.. Kiskoromban én is ott éltem.
Nagyra értékeltem, hogy próbált velem beszélgetni, de nem volt hozzá semmi erőm.
Az asztalon hagyta a csomagot, majd egy utolsó mosolyt küldött felém.
A hideg kórterem teljesen leszívta az energiámat. Aludni lett volna egész nap kedvem, de tudtam, hogy nem örült volna, hogy egész hátralévő életemben szomorú vagyok. Tehát muszáj volt továbblépnem.
Nem voltam éhes, mégis hajtott a kíváncsíság, hogy mégis mit hozott nekek apa testvére.
Igazából nem hittem a szememnek. Friss palacsinta volt benne mellette sziruppal. Honnan tudja mindezt?
Halkan megcsörrent a telefonom.
Üzenetek tömkelege jött tőle a hollétemet és az állapotomat illetően.
Próbáltam nem túlzottan önsajnáltatóan leírni, hogy milyen tragédián kellett végig mennem a napokban. Talán inkább túl komor lett. De nem akartam kedvesnek látszani. Haragudtam rá. Nem olyan lánynak akartam tűnni a szemében, aki bármilyen sérelmet elvisel és úgy táncol ahogy ő fügyül. De hisztis sem szerettem volna lenni. Csak önmagamat adtam. Az életkedvétől és minden érzésétől megfosztott túl fiatal lányt a számára.
Az idő lassan telt, amit Louis üzenetének várásával és alvással töltöttem. Nem voltam formámban. Kezdtem úgy érezni, hogy nem is vagyok az, aki lenni akarok.
Pontban három óra tizenhat perckor halk kopogtatás kíséretében jelent meg Diana.
-Julia kedvesem, jó híreim vannak..-ült le mellém.
Kíváncsian néztem rá, bár tudtam, hogy nem lesz olyan jó mint ahogy elő adta.
-Édesanyád végrendeletében az állt, hogy mi leszünk a törvényes gyámjaid. Mondjuk ez nem meglepő.. És úgy gondoltuk, hogy ezt a nyarat még itt tölthetjük a városban, és csak iskolakezdéskor utaznánk Londonba.. Mit gondolsz?-lelkendezett.
-Ami azt illeti lenne egy kérésem.. Mi lenne, ha visszamennének Londonba, én pedig a szünet hátralévő részében itthon maradok egyedül. Ígérem ezekután mindent elfelejtek és normális életet kezdek önökkel Londonban, csak könyörgöm.. Had maradjak itt.. Egyedül..-zengtem el neki ódámat, abban a tudatban, hogy biztos nem engedi majd meg.
-De Juls.. Biztos jó lesz itt neked? Nem fogsz unatkozni? Még két hónap van a nyárból..
-Kérem. Ígérem megleszek. Ha baj van úgyis szólok. Sőt akár minden nap felhívhat, hogy mi van velem. Csak.. Egykis magányra van szükségem-mondtam könnyeimben fulldokolva.
-Kedvesem.. Én tiszteletben tartom a döntésedet.. Csak azt akarom, hogy boldog legyél-simította meg a karomat.
-Köszönöm-suttogtam és széttárva karjaimat ölelésbe vontam újdonsült nevelőmet.-És, nagyon finom volt a palacsintája.
-Julia könyörgöm tegezz. Nem vagyok olyan öreg vagy?-nevette el magát.
-Nem, tényleg nem-mosolyogtam.
Az órák teltek. Diana öt óra körül elment, én pedig már fürödtem is de csak órákkal később jött álom a szememre.
