-Elájultál..-suttogta.
-És most mi lesz velem? Otthonba adnak? Vagy magamra hagynak? Újra?-nevettem fel gúnyosan.
-Julis. Ezért vagyunk mi itt. Mi vagyunk az utolsó hozzádtartozóid..-szipogta a mellettem ülő nő.
Megint sírtam. A bánat elhatalmasodott a testemben, és belülről kezdett felemészteni.
-Nem akarok. Nem akarok élni sem! Nemhogy idegen emberek házába költözni, akik valószínűleg mérföldekkel arrébb laknak innen!!-kiabáltam és a kimerültségtől vissza csuklottam a kemény párnák közé.
-Tudom, hogy nem könnyű neked..-kezdte ismét, de a szavába vágtam.
-Áh.. Hagyjuk-csikartam ki magamból a szavakat miközben lehunyt szemmel, és összeszorított állkapoccsal hagytam, hogy a szomorúság és az érzéketlenség kiszivárogjon a szemem sarkából.
Nemsokkal ezek után magamra hagytak. Egyedül maradtam. A gondolataimmal. Minden összefolyt. Az utóbbi pár nap biztosan. Nem tudtam mire vélni az ismeretlen fiút a füves cigijével és a második találkozást sem a ház előtt. Anyát elengedtem. Végre boldog lehetett apával és Rosie-val. Már csak én hiányoztam a családi idillből.
Úgy éreztem vége. Értelmetlenné vált az életem és üressé.. De anya szavaival élve, minden okkal történik.
Anya halálának is oka volt. És Rosie-nak is meg kellett halnia. Apának is.
És ameddig én meg nen halok, okom, és jogom van élni.
Az arcomra száradt könnyek mindennapiak, megszokottak voltak, ízűk mégis keserűbb volt. Talán a szememem keresztüp csorgott ki belőlem a lelkem. Egy kis időre biztosan.
Talán egy óra telhetett el. Sőt biztos vagyok benne. Hisz unalmanban másra nem tudtan figyelni, mint az óra kattogásának monoton zajára.
Tehát fél kilenc előtt, három percel és huszonöt másodpercel, ismét meglátogatott, az ismeretlen nő.
Kicsit közelebb húzta a széket az ágyamhoz, melyen mozdulatlanul feküdtem végtelen hosszú időn át.
Felé fordultam és valami mosoly féleséget erőltetett az arcára.
-Julia.. Én hiszem, hogy nem lesz neked rossz Londonban.. Én mindent megteszek azért, hogy boldog legyél velünk-suttogta és üveges tekintettel rá pillantottam.
-Én már sosem leszek boldog..-súgtam tagoltan.-Soha..
tévedtem..
-Én holnap megyek a bíróságra. Ha szeretnéd, pár napot még maradhatunk itt-szorította meg a kezem, mintha azt hitte volna, hogy evvel pozitivitás sugallna belém.
Sajnos nem így volt.
-Megköszönném..-sóhajtottam.-De ha már önökkel fogok élni, nem mesélne magukról? Vagy, hogy milyen London?
-Persze szivem.. Ez csak természetes.. Én és a férjem Tom, már nagyon régóta élünk Londonban. Talán 18 lehettem amikor kiköltöztünk. Apád akkor már együtt volt édesanyáddal-mosolyodott el majd folytatta-Mindig is féltékeny voltam a szüleidre, hisz nekik két gyermekük is született, nekünk pedig egy sem sikerült. Őszintén szólva, soha nem hittem, hogy egyszer majd megkapom azt, amiért annyit bánkódtam. De bár ne kaptam volna meg...
Szemei könnyesek voltak, akár csak az enyémek..
Elterelve a témáról a szót így folytatta:
-Pár nap múlva haza engednek-mondta biztatóan és felált a székből.-Délután jövök..
Mégy egy utolsó, szomorúságtól ázott mosolyt küldött felém, majd kilépett az ajtón.
Percekig mozdulatlanul ültem, a hatalmas fehér párnák között, majd hirtelen észrevettem az ágy mellé helyezett komódon a telefonomat.
Kezembe kapva azt, egészen sok értesítés fogadott.
Izgalmas azonban csak egy üzenet volt egy ismeretlen számtól.
Hirtelen hasított belém a felismerés miszerint Louis küldte az üzenetet. Bocsánatot kért, és találkozni akart velem. Tehát nem álom volt..
Nem értettem, hogy, hogy talált rám, és azt sem, hogy miért írt egyeltalán, hisz emlékeim szerint összevesztünk.
Nem, nem bántam, hiszen Ő valamiért más volt mint mindenki más körülöttem. Nem volt olyan gyerekes mint a korombeli fiúk, de olyan érett és szigorú sem, mint egy felnőtt ember. Humoros volt és titokzatos és talán ez fogott meg benne annyira. Vele tökéletesen el tudtam volna képzelni az életemet, bár ezt magamnak sem vallottam be. Nem akartam szerelmes lenni. Majd csalódni mert ismét elveszettnek érezni magam. Csak sodródni akartam az árral. Én csak egy kicseszett életet akartam magamnak, amire ha idősen visszaemlékzek, nem csak annyiból áll, hogy görnyedtem az iskola padban. Én csak élni akartam a nagybetűs életemet.
Rettentő álmosnak éreztem magam, azonban nem akartam aludni. Meg akartam várni amíg visszaír és bocsánatot akartam kérni.. Sajnos nem sikerült. A sok nyugtatótól amit belém fecskendeztek a nap során hamar elnyomott az álom. Emlékszem újraéltem vele azt a napot. A napot amit soha nem fogok elfelejteni.
