Bilincs I. - Árnyak a múltból

3.

- Cam! Cameron! Föld hívja szöszit!

- Tessék? Hogy mi? – ocsúdott fel a fiú gondolataiból.

- Itt vagy Cami fiú? Mi van ma veled? Segítenél, légyszi? – Ripakodott rá kolléganője, Jess. Cameron csak most vette észre, hogy munkatársa óriási aktakupaccal zsonglőrködik asztala felett.

- Jaj, ne haragudj Jess! Nem aludtam valami jól az éjszaka... - szabadkozott a fiú és felállt székéből, hogy segítségére siessen a lánynak. Tényleg nem aludt valami jól, de figyelmetlenségének oka ezúttal egy nem várt telefonhívás volt. Dave. Egykoron sokat jelentett neki a fiú, de az már rég volt. Úgy vélte, hogy múltjával együtt őt is sikerült maga mögött hagynia, de úgy festett, hogy nem ilyen egyszerű kitörölni az elmúlt éveket. Az ember sosem indulhat tiszta lappal, minden szálat elvarrni és hidat egyszerűen felégetni nem lehet. Dave. Dr Grundheber utasítása szerint azonnal szólnia kellett volna, ha ehhez hasonló dolog történik, de Cam egyelőre még nem szólt róla. Nem is tervezte, hogy valaha is beavatja pszichológusát. Egyszerűen csak nem vesz róla tudomást és meg sem történt. Ehhez képest a mai napot agyhalottként töltötte. Nem haladt a munkájával, ráadásul otthon felejtette az ebédjét is. Mióta lehallgatta rögzítőjét, egyfolytában csak azon járt az esze, hogy vajon miféle bajba keverhette magát egykori kedvese. „Nem Cam, ez már nem a te dolgod. Neked már új életed van, szállj le a témáról!" – mondogatta magának, de eredményt eddig a pontig még nem sikerült elérnie.

- Oh, csak nem megmutattad végre a hálószobádat valakinek? Kitty-nek talán? – csipkelődött Jess. Kitty az iroda recepciósa volt, egyébként pedig fülig szerelmes. Már a fiú állásinterjúján Cameron tudtára adta közeledésének szándékát mindenféle apró kedveskedéssel. Az ő számára azonban nem volt túl megnyerő a nő stílusa. Túl sokat beszélt, túl rámenős volt és túl cicababás az ő ízlésének. Szíve azonban nem volt ezt megmondani a lánynak, így az azóta rendületlenül és kitartóan küzdött a Cam kegyeiért.

- Persze Jess... - préselte ki magából a szavakat. Szívesen ment volna már haza. Kifejezetten örült Jones-ék telefonhívásának, miszerint a mai családlátogatást el kell napolniuk, mivel a fiú lebetegedett és ágynak dőlt. Még fél óra volt a munkaidejéből, de a péntek miatt számított rá, hogy főnöke, Bob, jó szokásához híven korábban hazaengedi őket.

- Jaj, ne izélj már, csak viccelek. De nincs semmi baj, ugye? – kérdezte hirtelen aggodalmasra váltott képpel a lány. Nem sokat árult el neki múltjáról, sőt, ha jobban belegondolt semmit. Ennek ellenére úgy érezte, Jess sejtette, hogy lappang valami titok kettejük között, de a lány azt sosem tette szóvá. Talán pont ezért bírta. Nem kérdezősködött, kedves volt, de nem tenyérbemászóan, sokat nevettek együtt.

- Minden rendben. Tényleg! - erősítette meg, miután látta barátjának hitetlenkedő arcát. Rövid ismeretségük után megtanulta, hogy bár nem az a kíváncsiskodó természet, kolléganője átlát az embereken és mindig kitalálja, ha valaki nem mond neki igazat.

- Hát jó, ha te mondod – szűrte ki fogai közt a szavakat – és mára mik a tervek?

- Hazamegyek, veszek egy forró fürdőt és Danielle Steel regényeket olvasok, míg el nem megy az épp eszem – poénkodott a fiú. – Vagy hazaviszem Kittyt. Biztosan kitörő lelkesedéssel takarítaná ki a szobámat. – Ezt már Jess sem bírta mosolygás nélkül. Játékosan Cam homlokát célozta meg egy radírral, ám a fiú épphogy, de maga elé kapva az egyik mappát sikeresen hárította a támadást. Asztalán futtatta végig szemeit, kutatva, hogy mivel vághatna vissza, de bosszúszándékát Bob zavarta meg:

- Ha ezt lemeccseltétek akár haza is mehettek. De ki vagyok én, hogy hazaküldjek titeket? – mondta, majd becsukta maga mögött az ajtót. Jess és Cam egymásra néztek és nevetésben törtek ki. Összepakolták a dolgaikat, majd az iroda előtt elbúcsúztak egymástól.

- Hát akkor hétfőn ugyanitt – kacsintott rá a lány.

- Nem tudom Jess... Az attól függ, hogy, túlélem-e a hétvégét. Lehet meglátogatom anyámat.

- De hát ő itt lakik Queens-ben – értetlenkedett.

- Igen, tudom, de hát Queens mégis csak Queens – kacsintott vissza a fiú, utalva a lány lakhelyére is.

- Ahh – fakadt ki a lány, látványosan az ég felé emelve a kezeit, majd búcsút intettek egymásnak. Cam felszállva a villamosra végre egyedül maradhatott a gondolataival. Visszahívja Dave-et ha hazaér? Vagy inkább el kellene felejtenie őt? Ez nem is kérdés, el hát. Szóljon róla Grundhebernek? Mi lenne a helyes döntés? A legjobbnak vélte halogatni még egy kicsit a válaszok meghozatalát. Lehunyta szemeit és a villamos ütemes kattogására figyelt csak. Mindig van egy nap, valahol november végén, mikor már érezni lehet a tél közeledtét. Megváltozik a levegő illata, a fagyos szellő már élesen vág ujjai közé. Az ég már koradélután sötét és szürke, az égbolt a és föld közti rés mintha szűkülne és a felhőkből aláhulló jeges permet inkább már a hóra emlékezetet. A szekrények mélyéről előkerülnek a vastag takarók és egyszeriben a forró csoki marad az egyetlen, mellyel át lehet vészelni a szomorkás estéket. Ez a mai nap is ilyen volt. Cam is érezte a változást. Kesztyűje alatt izzadt a tenyere.

Hazaért. Lekapta magáról szövetkabátját és sálját és ösztönösen kerülte tekintetével a konyhapulton heverő telefont. Megnyitotta a kádvizet és közben édesanyját tárcsázta.

- Szia, anya! Akkor, ha áll még a meghívás, holnap meglátogatnálak... Rendben... Valamikor kora reggel... Ne fáradj vele anya, nem kell sütögetned... Jó... Akkor holnap találkozunk! Szia, anya, szeretlek!

Édesanyjával nemrég jött csak rendbe a kapcsolata. Sokáig nem beszéltek egymással, de Molly rengeteget segített neki a rehabilitációban. Szégyellte magát, amiért úgy kellett őt látnia, a drogoktól lecsúszva, de mióta felépült, igyekezett őt büszkévé tenni. Ezért sem érné meg neki Dave-vel foglalkoznia. Tisztában volt vele, hogyha bármennyit is foglalkozik a fiúval, újra csak bajba keverné magát. De hát ő nemcsak egy átlagos fiú. És vajon az anyja mit gondolna róla, ha tudná, hogy megtagadja a segítségét egy baráttól? Közben megcsörrent a telefon. Cam összerándult. Ösztönösen a telefon felé indult, de megállt tőle egy méterre. Lélegzet visszafojtva hallgatta a csörgést. Aztán meghallotta a rögzítő sípolását: „Héj Cami, na mi van? Nem lehet téged elérni. Miért nem veszed fel a mobilod? Na, mindegy. Ha meghallgattad az üzit, hívj már vissza, kérlek. Csak tudod, ma estére lebeszéltünk egy sörözést. Kösz, na csá."

Oh, basszus, Max. Elfelejtette őt. Már olyan rég találkoztak és egyébként is nagyon ráfért volna a társasága. Amúgy is, ha egyedül itthon maradna csak komplikálná a szálakat, addig csűrné-csavarná a gondolatokat, míg a végén felhívná Dave-et na és az meg kinek hiányzik. Közben eszébe jutott a víz is, így hát gyorsan visszarohant a fürdőbe és elzárta a csapot. A párától már alig látott valamit. Lekapta ruháit, hanyagul a padlóra dobta őket és eláztatta meztelen testét a forró vízbe. Közben távolra száműzte jelenlegi félelmeit és boldog, gyermekkori emlékeit idézte fel magában: ő, az apja, az anyja és a nővére a tengerparton. Kellemes meleg nyári nap volt, és mindenki annyira boldog volt. Együtt a család. Ez volt az egyetlen emléke, ahol mindenki ott volt. Az apja elhagyta őket, mielőtt Cam még elkezdte volna az általánost, a nővére pedig szintén rossz útra tért... Elképzelni sem tudta, az anyja min mehetett keresztül az elmúlt pár évben. Ha erre gondolt, mindig görcsbe rándult a gyomra és sírhatnékja támadt. A doki szerint ez normális, de ahelyett, hogy magát emésztené emiatt, inkább koncentrálhatna arra, hogyan tehetné jobbá szerettei jövőjét és ő ezt is tette.

Miután már ujjbegyei is kiáztak, kiszállt a kádból. Haját hátrafésülte és megszárítkozott. Magára vett egy Jess szerint pimaszul testhezálló szürke pólót és egy alsót, majd a telefonhoz rohant, és Max-et tárcsázta:

- Na helló! Bocsi, bocsi, bocsi, nehéz napom volt. De készen állok. Felveszek egy nadrágot, 10 perc és indulok.

Ööö...nem lehet. Tudod