Bilincs I. - Árnyak a múltból

5.

Hazafelé Cameron azon tanakodott, hogy hány ember él ezen a földön, akik megérdemelnék a halált és hánytól kell elbúcsúzni, akik jó emberek voltak. Dühítette ez az igazságtalanság. Matt még nagyon fiatal volt. Gyerek. Mégis, mi zűrbe keveredhetett egy ilyenforma srác? Bár ismerte őt, nem volt híján pimaszságnak a fiú és élvezettel töltötte el, ha borsot törhetett az emberek orra alá, de mivel tudott valakit úgy felmérgesíteni, hogy az lelője? Egyszerűen nem fért a fejébe. Ugyanakkor jól ismerte az embereket és pontosan tisztában volt vele, milyen hatalommal is tud eltölteni valakit, ha egy fegyver lóg az oldalán. Szegény Max. Elképzelni sem tudta, mekkora tragédia ez számára. Barátja mellett kell most állnia.

Villamos helyett most inkább sétált. Lassan szívta be tüdejébe a hideg, késő őszi levegőt. Úgy érezte helyesnek, ha inkább elnapolja az édesanyjának ígért látogatását és idejét most a fiúnak szenteli. Nem akarta egyedül hagyni őt, és jól tudta, hogy Max nem igazán számíthat senkire. Az apja még a temetésre sem volt hajlandó elmenni, anyját, Clare-t szintén megviselte a tragédia, testvére pedig nem volt. Az egyetemen ismerkedtek meg, szobatársként kezdték pályafutásukat. Sokat buliztak együtt, és sikerült nagyon szorosra fűzni a kapcsolatukat. Sokszor apja helyett apja volt Cam-nek, figyelmeztette és próbálta megóvni őt a rosszarcú emberek zűrös köreitől. Ő már az elején megmondta, hogy nem lesz jó vége a Nic által kínált melónak, és nem egyszer mentette ki őt necces szituációkból. Cam úgy érezte tartozik ezért a fiúnak, noha ő sosem említette, hogy elvárna bármit is ezekért a mentőakciókért. Ő volt az ő saját kis őrangyala.

Aztán később, miután a szexuális alvilág mégis beszippantotta őt, teljesen megszakították a kapcsolatot. Cameron-t dühítette a fiú intése, amit akkor még túlzott gondoskodásnak tudott be, rengeteget vitatkoztak azidtőtájt. Később kiköltözött a kollégiumból és hónapokig nem is hallottak egymás felől. Újra a kórházban találkoztak, miután Cam túladagolta magát. A fiú ott állt kórtermének ajtaja előtt, makulátlan fehér ingében és sötétkék öltönyében, kezében egy szakadt rongydarabbal: „Ezt elhagytad, te majom." – mondta, majd a terembe lépve átnyújtotta barátjának egyetemi klubjuk jelképét magán viselő atlétáját. Akkor újra egymásra találtak és idejük nagy részét együtt töltötték. Max nem volt hajlandó elmozdulni mellőle. Míg Cam a kórházban feküdt, egész álló nap csak nosztalgiáztak, felelevenítették a régi időket. Aztán miután kikerült a kórházból, Max segített neki újra beilleszkedni a társadalomba és talpra állni. Sosem lehet elég hálás ezért neki.

Időközben édesanyja nevét kereste a telefonszámok között, hogy lemondja a hétvégét. Semmi kétség, rendkívül csalódott lesz, de meg fogja érteni. Útközben úgy elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette, hogy már csak egy sarokra van lakásától.

- Szia anya! Nem tudom, hallottad már, mi történt Floyd-ékkal?... Igen, szörnyű. Ezért is gondoltam, hogy inkább el kellene halasztanunk a látogatást, aztán majd...

Cam-nek elállt egy pillanatra a lélegzete. Lakásának kapualjában egy férfi állt. Koptatott farmert viselt, egy barna bőrdzsekit, sildes sapkája az arcába húzva, bal kezében cigarettát tartott. Dave. Ezer közül is megismerte volna őt. Ő volt az, ez biztos. Letette a telefont és épp azt tervezte, hogy sarkon fordul, majd otthonával ellenkező irányba indul, ám a srác elkapta őt tekintetével, megfosztva őt ezáltal a menekülés lehetőségétől.

- Hát így üdvözölsz egy régi barátot? – fújta ki a füstöt Dave inkább lemondóan, mint sem gúnyosan. Cameron nem tudta mit is gondoljon. Egyrészt a fiú látványa teljesen elöntötte őt a rég idők érzelmeivel, másrészt halálra rémült. Sírhatnékja támadt. A Matt-el történt szörnyűség teljesen elterelte gondolatait az előző nap eseményeiről. - Szia Cami. Tudnánk beszélgetni egy kicsit? – kérdezett újra a fiú elgyötört arccal.

Dave sokat fogyott amióta legutóbb találkoztak, szemei alatt sötétlila karikák éktelenkedtek, és arca is beesettebb volt a szokásosnál, de még így is iszonyat helyes volt. Éles arccsontja és háromszög formájú álla tökéletes keretet adott sötétbarna, majdhogynem fekete szemeinek, hosszú, hegyes orra ívének és hibátlan fogsorát rejtő folyton csintalan mosolyra húzódó rózsaszínes ajkainak. Még mindig, ennyi idő után is lehengerlő látványt nyújtott. Válaszul egy „nem" -et akart kipréselni ajkai között, de a gyakorlatban ez így hangzott:

- Igen – suttogta halk, bizonytalan hangszínnel. Dave bólintott, majd követte a fiút a kapun át a liftbe. Egy szót sem szóltak egymáshoz, míg be nem értek Cam lakásának zárt ajtaja mögé.

- Nagyon szép az új lakásod – törte meg a csendet Dave.

- Köszönöm – felelt bátortalanul Cam. – Térjünk a tárgyra szerintem.

Dave-nek mosolyra húzódott a szája. Ajkának ezen egyetlen rezdülése is temérdek sok szunnyadó emléket ébresztett fel. Eszébe juttatta a fiú ajkainak lágyságát és csókjának gyümölcsös ízét, karjainak gyengéd szorítását és a belőle áradó fenyőillatot, melyet annyira imádott. Vajon még most is ilyen az illata? Szeretett volna közelebb lépni, de akkor eszébe jutottak a történtek. „Cameron, már nem 2010-ben vagy. Emlékszel, hogy összetörte a szíved? Emlékszel még miket tett?" – ismételte magában a kérdéseket.

- Nem tudnánk elfelejteni a régi sérelmeket, drágám? – szólt Dave. „Drágám"? Cam fejében egyre nagyobb visszhangot keltett a szó, melybe először belepirult, majd égtelen haragra gerjedt.

- Nem, „drágám"! – felelt, ügyelve arra, hogy a tőle telhető leggúnyosabb hangsúlyt párosítsa a drágámhoz. – Mondd el miért jöttél és tűnj el.

Dave felállt az asztaltól és Cameron orra előtt állt meg. A férfi közelsége elbizonytalanította őt. Arcán érezte a leheletét, és választ kapott korábbi kérdésére. Dave-nek még most is fenyőillata volt. Szerette volna átölelni őt, azt mondani neki, hogy már nincs semmi baj, borítsunk fátylat a múltra, de nem tehette. Ők már két külön világ részesei voltak, amik között nem volt metszet.

- Hát, ha így akarod – mondta Dave ajkainak sarkában megbújó vigyorával. – Gondolom nem kell mindent elmagyaráznom. Hiába a drága cipő és a hibátlan étkészlet, a múltadat nem fedheted el velük. – kezdte. - Szóval igen, még mindig Nic-nek dolgozom. Illetve dolgoztam. Elég jól ment az üzlet Cami, szó se róla. Csak úgy dőlt a della, kár, hogy pont előtte léptél le. – Cam-nek eltorzult arca miközben Dave mondandójára figyelt.

- Ne húzd az időt! - Undorodott attól, ami volt, attól, amiket akkor tett. Legszívesebben elfelejtette volna az egészet. Dave-nek igaza volt. A múltat nem lehet semmissé tenni. Nem szívesen hallgatta hát ezeket a történeteket.

- Jó, rövidre fogom. Szóval ahol sok zsetont szórnak el, ott a tét és a rizikó is növekszik. Még szeptember végén összehívott engem meg még pár srácot Nic, miszerint lenne egy melója néhányunk számára. Egy, magát Ed Cooper-nek nevező illető négy fiút kért magának egy estére, mi pedig megkaptuk és el is fogadtuk a munkát. Rengeteg pénzt ajánlott érte. Képtelenség lett volna nemet mondani. El is mentünk mind a négyen. De haza már csak én értem.