Bilincs I. - Árnyak a múltból

7.

Csend telepedett az aprócska konyhára. A két férfi gondterhelt tekintettel bámult maga elé. Dave egy újabb csészényi kávét kavargatott kanalával, Cam pedig ujjaival dobolt az asztal felületén.

- Vegyük át a részleteket újra. A férfi magas volt, a haja ősz. Elegáns ruhában érkezett, de nem szólt egy szót sem. Johnny, Brad, Mike és te már vártatok rá. Az igényeit Nic-nek elmondta, de vele is csak e-mail-en keresztül kommunikált, ami aztán rejtélyes módon eltűnt. Nem várt semmi egyebet, csak, hogy normális keretek között kényeztessétek őt, illetve egymást, már amennyire ezek normális keretek...

- Jaj, ne légy már ennyire prűd, drágám! Ha jól emlékszem, nem voltál te mindig ennyire szemérmes. Amúgy meg, nem tudom, hányadszor vesszük át a részleteket és ahogy már a sokadik után is említettem, teljesen fölöslegesen. Ha egy beszélgetéssel egy jó kávé fölött meg lehetett volna oldani a problémámat, már itt sem lennék – vágott közbe Dave, sildes sapkáját az asztalra csapva.

Cameron az órájára pillantott. Fél kilenc múlt, és ez az ember még mindig itt ült a konyhájában viseltes farmerjában és fehér pólójában. Miért? Mit várt tőle? Nem volt sem nyomozó, sem csodatévő. Egyébként meg a józan ítélőképességét teljesen elvesztette a fiú jelenlétében. Már az érkezése utáni első órában keserédes meglepetésként tapasztalta, hogy a fiú számára még mindig nem teljesen közömbös, sőt. Ahogy teltek az órák, egyre nagyobb elkeseredéssel konstatálta, hogy igencsak intenzív érzéseket táplál iránta. Ezért is dühítette legutóbbi mondata, miszerint már itt se lenne, ha az nem volna muszáj. Felhúzta magát ezen, aztán azon is felkapta a vizet, hogy hagyta, hogy ez felmérgesítette őt, aztán szomorú lett, mert már nem akarta szeretni őt, de valahol mélyen mégis örömmel töltötte el, és jó érzéssel, hogy itt van vele és hogy egy levegőt szívhatnak.

Kissé össze volt zavarodva. Kissé? Dehogyis, nagyon. Első ránézésre Dave olyan volt, mint az öt évvel korábbi önmaga. De Cam érezte, látta a változást. Már korántsem az a könnyelmű és nemtörődöm ember volt. Persze, lehet ennek az ügynek a következménye és ha majd egyszer sikerül kimosnia magát belőle, ugyanott folytatja, de Camnek más volt a megérzése. Hangjából és tekintetéből tudta, hogy a fiú már komolyabb, mint volt.

- Segíteni próbálnék – szavaiba próbálta belesűríteni sértettségét, sikertelenül.

- Tudom Cameron, ne haragudj. Nagyon kész vagyok a történtek miatt. Igazad volt, ki kellett volna szállnom, mikor te is. Sajnálom, hogy nem hallgattam rád. Vágom, sok volt a pénz, de nem érte meg. Sokat kivesz az emberből ez a meló, neked nem kell magyaráznom. Szerinted élvezem? Szerinted jó volt végig nézni, ahogy kisétál valaki az életemből, aki a mindenem volt, de nem tehettem semmit, mert meg voltak kötve a kezeim? Akár szó szerint – fejezte be mondandóját Dave.

Bár próbált viccelni, de fájdalma az arcára volt írva. Újra találkozásuk óta Cameron először mosolyodott el.

- Hol laksz most? - érdeklődött.

- Hát itt-ott. Haveroknál. Amióta történt ez az eset, nem látnak szívesen sehol.

Megsajnálta őt. Tudta, hogy ez lesz, és hogy nem szabad ezt éreznie, mégis itt tartott. Megint. Tudta azt is, hogy mekkora ostobaságot készül mondani és hogy bajt hoz magára, de fejét az asztalra hajtotta, majd fojtott hangon belebúgta karjába a következő szavakat:

- Akkor maradj nálam addig, míg össze nem szeded magad.

- Mi? – kérdezett vissza Dave, feltehetőleg leginkább meglepetésében, mintsem azért, mert nem értette volna.

- Mondom maradj itt egy darabig – mormolta tagoltan a szőke fiú továbbra is asztalra hajtott fejjel.

- Oh, Cami, tudod milyen jól fogunk szórakozni? Újra együtt, mi ketten. Minden este nézhetnénk az X-Aktákat, csinálnék neked fahéjas kávét reggelente, átbeszélgetnénk az éjszakákat... - ugrott Dave Cam nyakába.

- És kiderítjük, hogy ki ölte meg a kollégáidat, ha nem akarod te is követni őket.

- Jaj, ne légy ünneprontó.

Dave puszit nyomott a szőke hajzuhatagara és átölelte a fiú nyakát. Cameron szívverése felgyorsult és a levegőt is szaporábban vette. A fenyőillat teljesen elárasztotta az agyát. Dave újabb puszit nyomott Cam hajára, majd még egyet, és még egyet, szépen haladva a füle felé. Cam ajaki között apró sóhaj szűrődött ki. Füle után a nyakát vette célba: ingjének gallérját félrehúzva hosszú, lágy csókokat lehelt a nyaka és válla közötti résbe. Cameron tenyere izzadni kezdett. Igyekezett logikus gondolkodását előhívni, ám a fiú érintése és közelsége ezt nem tette lehetővé. Agyának egy hátsó, most elérhetetlen zugában érezte, hogy holnap ezt bánni fogja, de a jelenlegi állapotok közepette nem tudott ellenállni a férfi csáberejének. Teljesen megbabonázta a sötét szempár. Vére forrni kezdett. Bőre égett, ahol Dave hozzáért. Válla fölött a fiú hajába túrt, lelökve fejéről a sapkát. A következő pillanatban felpattant a székéből, szembefordult a férfival és néhány másodperc erejéig csak egymás szemébe bámultak, majd Cam óvatosan Dave ajkára illesztette sajátját. A lágy és szelíd csókók rövidesen durva smárolásba csaptak át. Cam megrészegült Dave ajkainak ízétől. Nem létezett számára a holnap, sem a konyha, a lakása. Egy másik világban voltak, kettejük világában, ahol másnak nem volt helye. Nyakát átkarolva adta át magát neki. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy Dave felkapta a fiút és lesöpörve az elmosott tányérokat, a konyhapultra ültette a fiút, majd heves csókok közepette igyekezett lefejteni róla az ingjét.

- Hiányoztál – nyögte Dave. Cameron magán kívül volt. Azt kívánta, bár ebben a pillanatban ragadhatnának örökre, ám az idill egy másodperc alatt semmivé foszlott:

- Csengettem, de azt hittem alszol és ha emlékszel, adtál nekem egy kulcsot – mondta félig zavarban, félig dühvel a hangjában Max a lakás ajtajának küszöbén állva.