Az ellentétek vonzák egymást

Rehabilitáció

Ahogyan ismét teltek a napok , hónapok én úgy veszitettem a remény elfele mindennap ugyan az a program, felkelés majd jön Scharlott aki az izmaimat masszirozza majd utánna mozgatja a lábamat , hogy ne tapadjanak le az izmok, de én kezdem úgy érezni, hogy ez reménytelen és ezt valószinűleg Roza is észre vette.
- Ne add fel még nincs minden vesszve csak idő kérdese és járni fogsz.
- Roza lassan három éve ebből két évig ki voltam ütve és semmit se javult ez az egész.
- Hol van az a Nicol akit én neveltem ? Aki sosem adta fel akár mennyire is nehéz volt valami , türelmesnek kell lenned és hinned magadban kicsim.
Csak bolintani tudtam,már égtem a vágytól , hogy újból járhassak és érezem a talajt a lábam alatt , de a remény ki halt belőlem. Az egyik nap valaki be kopogott a szobámba aki nem más volt mit anyám , a meg szokott módon telefon a kezében , táska a karján és a jól meg szokott parfüm illata amit már rég nem éreztem ennyire erősen, mivel azt az illatott utáltam majd leűlt az ágyam mellett levő székre és rám vetette a tekinttet.
- Hogy vagy ?
- Hogy kéne lennem ?
- Nem jók az orvosok? Keressek másik orvosokat ?
- Nem , nem velük van a gond ha nem velem .
- Miért lenne veled a gond ? Te egy élsportoló vagy és önfejű is.
- Voltam ! És te mit keresel itt ? Mióta felébredtem nem voltál bent.
- Tudom, áthelyezttek New yorkba és titekett is akarlak vinni, de te még nem vagy olyan állapotban.
-New yorkba? De Roza családja itt van Bostonban nem szakíthatod el őket.
- Csak Rozában bízok annyira, hogy rá merjelek hagyni és minden pentektől vasárnapig vissza tudna jönni.
Hirtelen elkapott a düh és a harag még most is olyan rideg , hogy legszivesebben fel állnék es itt hagynám , de nem tudok. Hogy tud így beszélni egy emberől akinek van családja és gyerekei.
- Te menyj New yorkba majd én megoldom .
- Nem maradhatsz itt egyedűl Nicol!.
- Akkor egyedűl tudtál hagyni mikor még gyerek voltam most is menni fog .
Láttam a szemein , hogy forrnak az idegtől , de inkább nem mondott semmitse , ha nem inkabb távozott ehez mindíg is jól értett eltünni az életemből. Ahogyan ideges lettem meg tudtam mozditani a lábam valószínűleg az ideg jó hatással van rám . Hirtelen Roza jött be a szobámba és láttam , hogy valami nem stimmel.
- Mi a baj ?
- Tudok mindenről amit anyád mondott neked , miért nem mész bele ? Olvastam , hogy ott is van egy nagyon jó rehabilitációs korház.
- Roza nélküled nem akarok menni és a családottól sem akarlak el szakítani.
- Ne butáskodj majd lesz valahogy csak szedd össze magad !.
Bolintottam és próbaltam a lábfejemet mozgatni amik most nem mozgottak, majd anyámra gondoltam és a tekíntettére majd meg tudtam mozgatni.
- Roza mozog a lábfejem !
Roza az örömtől be könnyezett és hivta az orvost, ahogy az orvos be lépett még ő maga is le döbbent.
- Ez csodálatos tudtam , hogy menni fog !
- De ez csak a lábfejem. Ráncolta össze az orvos a szemőldökét.
- Igen , de jó úton haladunk! Ha már járni fogsz akkor rá térhetünk a sétálásra is.
Bolintottam egyett , de tudtam , hogy nekem ez kevés minden egyes nap fájdalom teli volt és küszködés , mindennap más hogy éreztem magam egyszer nagyon jó kedvem volt , máskor pedig zokogni tudtam volna, de persze Roza mind végig fogta a kezemet és bennem tartotta a lelket is . Ahogyan teltek a hetek én úgy kezdtem erősödni és kezdtem vissza térni a régi énemhez. Vágytam arra hogy lábra tudjak állni és legalább csak egy percig tudjak tallpon maradni már az is sokat dobna a kedvemen.
-Roza próbaljuk meg !
- Mit ?
Azzal a lendülettel próbáltam egyedűl felkelni az ágyból, ahogyan felűltem a lábaimat a földre tettem és a súlyomat rá erőltettem szépen lassan kezdtem feltápászkodni, minden egyes mozdúlattal belém hasított a fájdalom. Minden porcikám bele remegett , de én még ma legalább csak egy percre rájuk akarok állni és érezni azt , hogy igen ez menni fog, újból és újból próbáltam már össze szorított fogakkal küszkődtem , de nem akartam fel adni.
- Elég.
Hasított Roza aggódó hangja a fejembe.
-Elég csak fájdalmat okozol magadnak!
-Nem! Addíg nem,amíg nem állok rá legalább csak egy percre ! Csak egyetlen egy percre, hogy ténylegesen el higgyem , hogy képes vagyok rá!
- De így fájdalmat okozól magadnak !
- Nem fáj jobban mint, régebben az amikor túl erőltettem a lábaimat !
És azzal a lendűlettel rá tudtam állni, az öröm sugárzott Roza szemeiben és az én púlzusom is meg dobbant, mivel így több lendűletett kaptam és erőt arra , hogy tovább csináljam. Igaz csak egy percig bírtam de örűltem neki ma még csak egy perc de holnap már kettő.
- Lenyügöző vagy ! Te vagy az a Nicol akit én neveltem aki sosem adja fel! Köszönöm , hogy újra meg élhettem ezt veled.
- Roza én köszönom neked , hogy mellettem vagy és el viseled a hangulat változásaimat.
Minden egyes nap erőltettem a lábra állást és a járást , persze mind ezt orvosi felügyelettel.
Nyólc hónapomba telt mire el jutottam arra a szintre , hogy sétalni tudjak lassan de bisztosan , igaz egy hosszabb séta nagyon ki merített, es egy idő után lekellett űlnöm egy padra , hogy pihenyjen a lábam. Éppen a ruháimat pakoltam a bőröndömbe mikor a dokim lépett be az ajtómon.
-Látom már pakolsz.
-Igen.
- Hát akkor van egy jó hírem, el mehetsz. Felhívtam a Now yorki rehabot és azt mondták nem kell be menned majd ők mennek házhoz és tovább segítenek majd neked .
- Köszönöm , hogy reményt adott akkor amikor senki más és hitt abban , hogy véghez visszem azt amiről én le mondtam.
-Ugyan tudtam , hogy sikerülni fog.
Széttárta a karját és én át öleltem a hatalmas hátat majd adtam egy puszit az arcára és minden apolótól elköszöntem és meg köszöntem nekik , hogy el viseltek ennyi ideig. Majd szépen lassan ki sétáltam a kórházból ahol Roza várt a kocsival majd haza mentünkt. Hogy mit tanúltam ez alatt a három kemény hosszú év alatt ? Sose becsűld le magad még akkor se ha a helyzett annyira lehetettlen , hogy padlóra kűld. Mindíg harcolni kell azért amit akarsz és a célt elkell érni, bár még nem tökéletes a járásom és néha tolókocsiban kell gurulnom , vagy mankóval kell bicegnem , de nem adom fel addíg nem ameddíg el nem érem azt , hogy a saját lábamon álljak. Az élet furcsa és ki számíthatattlan, könnyen add, és elvesz de néha pont emiatt kezdjük értékelni azt amink van és kezdünk érte küzdeni.