Wattafak, alias dafuq

Hóistennő

Kirohantam a házból, az ajtó mögöttem puhán csukódott be, szinte hangtalanul. Gyönyörű idő volt. A Nap fénye mindent aranysárgára festett. Az úton lovasszekerek közlekedtek, hófehér és pej színű lovak húzták a nyitott tetejű kocsikat. A fák zöld lombjait lágyan lengette a szél. Nyugodtan sétáltam az iskola felé. Emberek mellett mentem el, akiket nem ismertem. Aztán találkoztam Andrew-al. Teljesen feketébe volt, ami nála nem meglepő, de akkor ez mégis fontosnak tűnt, még ha nem is tudtam megmondani miért.  Rám nézett, majd kérdőn felvonta a szemöldökét.
- A táska nélkül mész suliba? Lehet, hogy év vége van, de azért ez még extrém. 
- Tudtam, hogy otthon hagytam valamit! - mondtam a homlokomra csapva, majd futva indultam haza.

A ház egyáltalán nem hasonlított arra, amiből reggel kiléptem. Mégis tudtam, hogy az az otthonom. Így bementem, és azonnal a szobám felé vettem az irányt. Annak a falai zöld és kék helyett sárgán álltak. A plafon is sokkal magasabban helyezkedett el, és mind a négy fal függőleges állt. Nem volt tetőtéri fal, ami féloldalasan kellett volna felfeküdnie az alacsony falra. Az ablaknál egy öreg hölgy ült egy hintán, és virág csokrot készített. Sárga ruhája a kezén és a fején kívül mindent eltakart. Rövid, göndör haján virág koszorú pihent. Mosolyogva rám pillantott és beszélni kezdett.

A következő amire emlékszem az, hogy fekszem az ágyon, és nem tudok mozogni. Csak bámultam a hölgyet az egyre sötétedő szobában. Megint rám nézett és újra beszélni kezdett. Mondta, hogy ne haragudjak rá, de muszáj volt megkötöznie. Aztán arról kezdett mesélni, hogy ne aggódjak, ez normális dolog. Nem akartam tovább hallgatni. Félre akartam nézni, de nem ment, valahogyan a fejemet is rögzítette. 

Aztán megláttam mellette a Hóistennőt ábrázoló képet. Arany keretbe lógott a falon. Ijedten vettem észre, hogy nem a keret a legfurcsább rajta, hanem az, hogy a nő mozgott rajta. A poszter elmosódott, fodrozódni kezdett a felszíne, mint mikor kavicsot dobnak a vízbe. Végül kilépett rajta a Hóistennő. Fehér kimonója helyett lila, bronz mintás viktoriánus ruhát viselt. Hófehér bőrétől most is elütött koromfekete haja, amit kiengedve viselt, és a földet söpörte. Kétszer, esetleg háromszor akkora  volt, mint a hintán ücsörgő hölgy, és némán nézett rám. Az öregasszony megint megszólalt.

- Nem lesz baj.

Aztán csak arra emlékszem, hogy a Hóistennő felém nyúl hosszú, fekete körmös kezével.