Wattafak, alias dafuq

Fények

Zihálva ébredtem. Megint rémálmom volt. Mint minden egyes este, január hetedike óta. Hatvanhárom napja ugyan azt álmodom minden egyes este. Ugyanúgy a szemem előtt táncolnak a fények. A fényem, amik átszelték az éjszakát, térdre kényszerítve azt meleg, sárgás színükkel.

Felültem az ágyban. Még mindig sötét van, a szobába csak a függöny résein át jut be egy kevéske fény az utcai lámpák által. Oldalra pillantok. Hason fekszik, a karjait a párna alá dugva csendesen szuszog. Teljesen nyugodt. Nem riad fel, mint én. Neki nincsenek rémálmai. Nem is akarom, hogy felkeljen miattam. Folyton ki van merülve, így örülök, ha alszik. Ezért amilyen csendesen csak tudok kimászok az ágyból, kiszedem a kemény borítású füzetem a táskámból és az ajtóhoz lépek. Nyikorog mikor kinyitom, riadtan kapom vissza a fejem. Figyelem, hogy felébredt-e a zajra. Aztán megkönnyebbülök. Ugyanolyan békésen alszik, mint eddig. Így kilépek a szobából, ki a folyosóra a bejárati ajtóhoz, és kimegyek a lépcsőházba. Hideg van, a pizsamának használt póló szinte semmit se véd ellene, de nem érdekel. Leülök a legfelső lépcsőfokra és kinyitom a naplómat egy üres oldalon. 

Tulajdonképpen nem is napló. Csak egy füzet, amibe írok, amikor már nem bírom tovább. Hetek óta ugyanazt írom bele. Annak az estének az eseményeit, amikor meghaltam és nem maradt más, csak egy megüresedett váz, ami úgy viselkedik, mintha még lenne benne élet.

Elkezdek írni. Azzal kezdem, hogy látom a sárga fényeket. Olyan barátságosak. Melegséggel öntenek el. Nem félek, pedig sötét van. De nem érdekel, mert biztonságban érzem magam. Késő is van, fáradt vagyok, végül elalszom.

Később felriadok. A számomra kedves fényekbe egy sötét árnyék rondít bele. Nem tudom mi történt. Csak arra emlékszem, hogy a következő pillanatban iszonyatos erejű csattanás hallatszik. Aztán síri csend. Nem hallom a motor zúgását, nem hallom a rádióból szóló zenét, amibe halk recsegés vegyül. Nem hallok semmit, és nem látok semmit. Csak a végtelenbe nyúló sötétséget érzem.

Aztán tompán újra hallom, hogy egy autó, egy sziréna vinnyogásával kísérve fékez. Érzem, hogy valaki felemel, aztán újra fényeket látok. De ezek kékek és pirosak, aztán vakító fehér következik. Utálom őket. Természetellenesen hatnak a feketeségben. Elakarok innen tűnni. Próbálok mozdulni, hogy arrébb menjek. Nem megy. Nem adom fel, beszélni próbálok, de csak halk nyöszörgést hallok. Érzem, hogy egyre zaklatottabb leszek, távoli sípolást hallok. Aztán beszéd foszlányokat. Végül szúró fájdalmat érzek a karomban. Valamiért lenyugszom ettől, visszatér a sötétség.

De az igazi rémálom nem ez. Az igazi rémálom csak ez után jött. Másnap, amikor felébredtem, mikor kiürült a szervezetemből a morfium és teljesen magamnál voltam. Egy kórházi ágyban feküdtem. nem bírtam mozdulni, minden porcikám fájt. De ez a kín eltörpült a mellett, amit a pár perc múlva megérkező nővér hozott magával. Szomorú arccal nézett. Sajnált. Aztán beszélni kezdett. Alig fogtam fel miről beszélt. Csak pár szó maradt meg. Este. Őz. karambol. Összetört. Nem is figyeltem már rá. Nem érdekelt mit hordott össze. Hazugság az egész. Ez csak álom. Mindjárt felébredek és otthon leszek. De aztán olyan szót hallottam, ami azonnal eloszlatta ezt a gyerekes ábrándot. Már tudtam, hogy igazat mondd. És ettől megrémültem. Meghalt. Meghalt az a személy, aki felnevelt, otthont adott, ruhát és játékokat vett nekem, és akit úgy szólítottam, hogy Anya... Meghalt. Nincs többé. Csak a mindent felemésztő üresség maradt. És a fájdalom. Rengeteg fájdalom, amitől úgy érzem megőrülök. Minden este abban a hitben fekszem le, hogy másnapra elmúlik. De nem, ott marad a lelkem helyén, nem változik, nem nő, nem csökken. ugyanolyan minden nap. Kínoz, felemészt, és tönkretesz. És nem bírok már küzdeni ellene. Lassan már semmit se bírok...

Kifogyott a toll, kénytelen vagyok abbahagyni az írást. Sóhajtok és becsukom a szemem a füzetet. csodálkozom, hogy még egyben van. Minden fájdalmam benne van, arról nem is beszélve, hogy gyakorta dobálom dühömben. Meglátszik rajta. Több lap elszakadt. A borító megsérült. Olyan, mint én.

A csuklómra pillantok. hegek borítják. Néhányat azon az éjszakán szereztem, néhányat én magam okoztam. Olyan pengével, ami most is ott lapul a füzet szétfeszített borítójában. Az a borotvapenge bontatlan. Azt még nem találták meg. A szobában szunyókáló személy az össze hasonló vágó eszközt elzárta előlem. De mindig szerzek valamit, ha már nem bírom. És ő mindig elveszi. csodálom is érte. Tűri, hogy tönkreteszem magam, közben mindig a kedvemben próbál járni. Felakar vidítani. De nem sikerül neki, és ő minden kudarc után hevesebben próbálkozik. Támogat, szeret és velem van, amikor csak tud. Ő ajánlotta fel, hogy költözzek hozzá, amíg jobban nem leszek. és ennek csak örülni tudok. nem bírok otthon lenni. Túlságosan fáj, még az is csak ha eszembe jut...

Kinézek a lépcsőház ablakán. átgondolom a dolgokat, hátha eszembe jut valami, amitől egy kicsit is, de jobban érezném magam. De nem találok semmit se. csak bambulok, és egyre gyakrabban és egyre hosszabb időre csukódik le a szemem. De nem akarom aludni. Akkor vissza térne a sötétség. Mégis sikerül elbóbiskolnom...

Csattanást hallok. felriadok. érzem, hogy a rémület a markába zár, és gyorsan hátra kapom a fejem a zaj forrása felé. Azonnal megnyugszom. A csattanást az ajtó okozta, amit életem szerelme, olyan erővel vágott ki, hogy az a falnak csapódott. A szemébe nézek, próbálom kiolvasni az érzelmeit. Rémület. Aggodalom. Aztán ezek szertefoszlanak és helyükbe más lép. Szeretet. Megkönnyebbülés. Régen ezért vigyorogva a nyakába ugrottam és megcsókoltam volna. De az régen volt. Azóta mosolyogni se láttak. Mégis felállok és ölelésre tárom  akarom, mert azt akarom, hogy az legyen, mint régen.

Régen boldog voltam. Olyan lány, akit ez a srác megérdemel. Aki csak azt akarja, hogy boldog legyen. Ellenben én csak létezem. nem teszek semmit. De akarok. Változtatni akarok. és ezért megfogok szenvedni. De megéri. Megéri, mert most is egy reménykedő, kisfiús mosoly terül el az arcán. A következő pillanatban pedig a karjai közt tart és szorosan ölel. olyan szorosan, hogy azt érzem, sose akar elengedni. Ettől pedig boldognak érzem magam, és hatvanhárom napja először mosolygok.