Wattafak, alias dafuq

"Semmi baj."

A suliban voltunk, sok más emberrel együtt. Egyiket se ismertem. Dave-en kívül. Az udvaron voltunk, egy kanapén ülve beszélgettünk. Az iskola csak egy-két dologban tért el a valóságbelitől. Ez teljesen fehér volt. Aztán valamiért bementünk a folyosóra és a tornaterem felé vettük az irányt. Először minden rendben volt. Befordultunk a tornaterem előtti folyosóra. Az annyiban volt más, hogy az öltözők helyén egy két szárnyas ajtó volt, ami az udvarra vezetett. és volt egy másik dupla-ajtó, ami a folyosó közepén foglalt helyet elzárva minket a tesiteremtől. Azon az ajtón egy piros tábla függött, amire fehér betűkkel írtak. 

"NE NYISD KI!"

Mindenki tudta mi van odaát. Pontosabban mik vannak... Ezért soha senki nem próbálkozott azzal, hogy kinyissa azt az ajtót. Egészen a mai napig. Pár ember állt az ajtónál. Többnyire felnőtt férfiak, de volt köztük egy idő bácsi is.

Egyből oda rohantunk, hogy leállítsuk őket. Sikertelenül. Az ajtó zárja kattant, és már csak annyira emlékeztem, hogy Dave rám kiállt és Azok kirohantak.

Felültem. Ugyanazon a bordó kanapén voltam, amin reggel beszéltünk Dave-el. Körül néztem, minden ugyanolyan volt, mint eddig. Kivéve azt, hogy nem láttam őt. Pedig kerestem. Körbejártam az udvart. Kérdezősködtem, de senki sem válaszolt. Az épületbe is szétnéztem. De ott sem jártam sikerrel. Hiszen teljesen üres volt az épület.

Így visszamentem a kanapéhoz, és újra leültem rá. A tenyerembe temettem az arcom és gondolkozni kezdtem. Akkor ugrott be, hogy mi is történt pár órája. Félve néztem fel. A tornaterem folyosójára vezető ajtó tárva-nyitva volt. Remegve álltam fel, és apró lépésekkel indultam el. Mikor odaértem behunytam a szemem és beléptem a folyosóra. Lassan olfalra fordítottam a fejem és kinyitottam szemeimet. Amik azonnal kikerekedtek a döbbenettől.

Ott feküdt Dave. Kék ruhái helyett fehérben. Arcát félig eltakarta a most szokásosnál hosszabb haja. Csak kissé elnyílt szája és az orra látszott. Az ember első pillantásra azt hinné, hogy alszik. Egészen addig, míg rá nem döbben, hogy nem piros takarón fekszik, hanem a saját vérében. 

Hitetlenkedve botorkáltam mellé. próbáltam felkelteni, de hiába, nem nyitotta ki zöld szemeit. Nem engedte meg magának azt a kisfiús mosolyt, amivel mindig megajándékoz. És nem mondta, hogy picim. 

Aztán meghallottam egy rekedt hangot. "Hagyd csak." Felkaptam a fejem. Egy öreg néni állt mellettünk. Fekete ruhája teljesen beborította. csak szürke arca, és keze látszódott amiben egy seprűt szorongatott. Szánakozó mosoly jelent meg az arcán, aztán seperni kezdte a vért.

Akkor ájultam el másodjára.

Ugyanazon a kanapén ébredtem. De most más volt. valaki hátulról átölelt. Majd a fülembe súgott. 

"Semmi baj, picim."