Testőröm Védelmében

11. rész

Mikor a férfi elment, William szinte azonnal letámadta a lányt. Másfél órát várt azzal, hogy megjegyzéseket tehessen kettejük kapcsolatára, ezért nem volt hajlandó tovább várakozni.

- Na? Bevallotta neki, hogy szerelmes belé?

- M- miért vallottam volna be? - pirult el kissé.

- Miért? Hát, ha az ember szeret valakit, akkor azt nem árt a másik tudtára adni.

- De.. Edgar házas, nem mellesleg családapa!

William váratlanul felhorkantott. Nem nevetett, de nevetségesnek találta a lány szavait.
Roni értetlenkedve nézett testőrére, nem értette, hogy mi kivetni való volt abban, amit mondott. Teljesen elfelejtette, hogy a férfinak olyan információi vannak a férfiról, amiket senki más sem tud, lehet, hogy maga Edgar sem.

- Biztos forrásból tudom, hogy a művész úr házassága menthetetlenül tönkrement. Semmilyen csoda nem lenne képes őket újra egy családdá kovácsolni. Önnek több esélye van, mint a családjának. A gyerekeiről meg annyit, hogy ők lennének a világ legboldogabb emberei, ha megszabadulnának az apjuktól.

- Mégis mi az a biztos forrás? - vonta össze szemöldökeit.

- Nem mi, hanem ki. És én magam.

- Hát az aztán...

- Nem emlékszik? Megígértem, hogy, ha jól viselkedik, ellátom információval, a művész úrral kapcsolatban. Nem áll szándékomban hazudni önnek, úgy sosem bízna meg bennem.

- Na jó... és miért ment tönkre a házasságuk?

- Mindent a maga idejében. Ne aggódjon, el fogom mondani, de azért meg kell dolgoznia.

William gyanús mosollyal az arcán nézett a lány szemeibe. Roni ilyenkor mindig elgondolkodik rajta, hogy mi járhat a férfi fejében. Pár héttel ezelőtt, minden ilyen alkalommal megijedt a gondolattól, hogy William ilyenkor min törheti a fejét.
Igyekezett azt észben tartani, hogy a férfi kifejtette, hogy, ha lehetne, se kezdene ki vele, de mindig elbizonytalanodik, amikor látja ezt az arckifejezést, végül is ő is férfiból van, ráadásul a taplóbb fajtából. Nem csodálkozna rajta, ha nem tartaná be azt, amit mondott.

- Mégis mit vár tőlem?

- Megint fantáziálgat? C-c, rossz kislány - csóválta meg a fejét.

- Nem gondoltam semmi rosszra.

- Nem, persze, hogy nem. Az arca mindent elárul. Nagyon telhetetlen, nem elég a művész úr? Én is kellek önnek?

- Akkor se kellene, ha maga lenne az utolsó ember a földön.

- Huh, most megnyugodtam - tette kezét a szívére.

- Mondtam már, hogy mennyire utálom?

- Így konkrétan szerintem nem - gondolkodott el. - Viszont a kedves utalásaiból magamtól is rájöttem. Az, hogy állandóan a halálomat kívánja, elég árulkodó.

- Nem is állandóan, csak amikor elviselhetetlen.

- Ön kedvel engem.

- Ezt miből sikerült leszűrnie?

- Amikor ide kerültem, képes lett volna megfojtani egy kanál vízben, most meg azt mondja, hogy csak akkor kívánja a halálomat, amikor elviselhetetlen vagyok. Mivel olyan nem szoktam lenni, nem akarja, hogy meghaljak, tehát kedvel.

- Kimondottan humoros.

- Viccet félre téve. Az édesapja látni kívánja.

- Pedig olyan jó volt ez a nap.