Testőröm Védelmében

28. rész

Kezét egy hirtelen mozdulattal a kilincsre csapta, és már épp berontott volna a nagy terembe, amikor újból felcsendült az apja bosszús hangja. Victort hallva meggondolta magát, óvatosan eleresztette a kilincset és párat hátra lépve hallgatta tovább a haragos eszmecserét.

- Nem érdekelnek az idióta kifogásai! – Közvetlen a kiabálás után egy hatalmas csattanás szűrődött ki a vastag ajtó mögül, mibe Veronica is beleremegett. Tudta, hogy az apja előszeretettel vezeti le dühét a ház bútorzatain, de a puffanás erősségének fájdalmát szinte érezte saját tenyerén. – Azt teszi, amit mondok! Ha azt mondom, hogy gyújtson fel egy házat, maga zokszó nélkül megteszi. Ha pedig azt, hogy megöli, akkor megöli! Nem érdekel, hogy milyen módszerrel, az sem érdekel, hogy mennyi ideig tart, de megteszi, mert ezért fizetem!

Victor a mondanivalója végére érve már ordibált. Az sem érdekelte, hogy az egész birtok tőle zeng, csak a cél lebegett a szeme előtt, és ezért bármit hajlandó lett volna megtenni. Viszont az elnökhöz hasonlóan Veronicában is egyre csak fokozódott a feszültség. Kit kell megölni? És mi köze van ehhez Williamnek? Az egyre rosszabb és ijesztőbb gondolatok futótűzként száguldottak végig rajta, megborzongatva minden porcikáját. Sehogy se tudta összekapcsolni a dolgot, de valahogy mégis félt.. rettegett a választól. Figyelmét ismét az ajtón túliaknak szentelte, s mozdulatlanul várta a fejleményeket.
Beszéd helyett csak halk cipőkopogás hallatszódott. Az eltéveszthetetlen ütemes hang arról árulkodott, hogy valaki járkál a szobában. Ha Roninak tippelnie kellene, elsőre megmondta volna, hogy az apja az, aki nem bír veszteg maradni. Összetéveszthetetlen a járásának ritmusa, valamint a megszokott lakkcipőjének idegesítő kopogása. Újból csend következett, a helyzet egyre feszültebbé vált, de a lány még mindig nem mert bemenni. Ismét cipőkopogás, de ez most más volt, könnyedebb és sokkal lassabb, majd halk recsegés hangja szűrődött ki – valaki leült -, konstatálta Veronica, aztán idegességében átsétált a folyosó másik oldalára és toporogva tovább hallgatózott.

- Nem teszem meg. Fizethet akármennyit.

- Maga fog rosszabbul járni. Én úgyis elérem, amit akarok. Maga nem kap egy árva fityinget sem, de még az is lehet, hogy ugyanúgy végzi, mint az a fattyú.

- Ne merje így nevezni Veronicát! – Éles csikorgás szűrődött most ki, mint mikor végig húznak egy széket a lakozott parkettán. Roni nem csak fülsértő zajra kapta fel a fejét, de nevére is – szóval rólam van szó.

- Mert mi lesz?! Ne fenyegessen Mr. Jonson! Emlékeztetném, hogy maga itt csak egy beosztott, semmi több!

- Mégis csak a lánya – vett vissza kicsit a hangerejéből.

- Érdekes – csapta össze a tenyereit Victor -, amikor felajánlottam magának azt a szép kis összeget, akkor cseppet sem érdekelte, hogy a lányom. – Az utolsó szót olyan undorítóan ejtette ki, hogy Veronicának akaratlanul is görcsbe rándult a gyomra.

Ismételten csend telepedett a szobára. Feltehetőleg mindketten elgondolkodtak, hogy mivel tudnának még érvelni, amivel jobb belátásra bírnák a másikat. Végül William törte meg a csendet.

- Mi lenne, ha elvinném magammal Veronicát? Magának nem kéne többet látnia, és én is jól járnék. Fizetnie sem kell... már nem érdekel a pénz.

- Nem! – üvöltött megint magából kikelve – Az a feladata, hogy megölje és nem az, hogy családot alapítson vele. Meg kell bűnhődnie azért, amit tett!

Roni azt hitte rosszul hall. Szíve hirtelen a torkába ugrott és teljesen lesápadt. Halántéka verejtékezni kezdett – a saját apám akar megöletni? Miért? Ennyire nem gyűlölhet... - ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejében, míg pánikszerűen megkapaszkodott az ablakpárkányban; úgy érezte menten összeesik, ha nem teszi. Mereven maga elé nézve várta, hogy a bentiek újra megszólaljanak, de azok megint a némaságot választották.
A pár perces sokkot a harag váltotta fel, ami teljesen elhatalmasodott Veronicán, oly' annyira, hogy néhány pillanat múlva gondolkodás nélkül rontott be az elnök dolgozó szobájába, és nem törődve a bentiek hirtelen jött döbbenetével, előre csörtetett az asztalhoz és idegesen rácsapta tenyereit, ahogy az apja tette pár perccel ezelőtt.
Victor rezzenéstelen arccal vette fel a szemkontaktust a dühödt lánnyal, de egy szót sem szólt.
Mindkét férfi tisztában volt vele, hogy Roni mindent hallott – mi másért lenne ennyire dühös, mikor hetek óta nem beszélt apjával?
Veronica idegesen fújtatva hordta körbe tekintetét a szobán. Zöld szemei egy pillanatra megállapodtak Williamen, aki immár az asztal jobb oldalánál ácsorgott, s nem kerülte el a figyelmét, hogy az előtte lévő sötét barna bútorzaton ott hever fegyvere és igazolványa. – Ha bármi is igaz az elhangzottakból, a férfire váró büntetést talán enyhíti, hogy meggondolta magát... ez volt a bizonyíték; letette a fegyverét.