Törékeny Porcelán

Első fejezet

JANE STENCIL

_______________________

A szívem már most olyan hevesen vert a mellkasomban, hogy féltem, kiugrik a helyéről. A pulzusom az egekbe szökött, minden egyes alkalommal, mikor azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon, milyen életem lesz mostantól.

Hiszen nem rég még az apró Georveirben figyeltem a csendes óceánt, monstanra meg már New York zajos utcáit jártam, így részben meg tudtam érteni a félelmem okát. Egy vidéki lány, elveszve érezte magát a hatalmas városban, hahaha! Milyen poénos.

Hiába próbáltam elszórakozni a helyzetet, a testem teljesen más érzésekről árulkodott. Szó szerint úgy remegtem ott, akárcsak a kocsonya.

Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett, mégpedig azt, hogy rettegtem. Bármilyen furcsán is hangzott, nem attól, hogy mostantól kezdve egy idegennel kell osztozkodnom egy lakáson, hanem a múltamtól. Már annak a gondolatától, hogy vissza kell oda mennem beleremegett az összes porcikám. Felmerengett bennem az a sok gúnyos és lesajnálkozó tekintet, amivel apránként megfojtottak, ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy az émelygés kapjon el. Megráztam a fejemet a gondolataim elhessegetésének érdekében. Nem akartam már az első nap úgy indítani, mint a kattós lány, szóval vettem egy mély levegőt. Lassan kifújtam, és próbáltam a lehető leggyorsabban megnyugodni.

Remegő kezekkel a csengőért nyúltam, csakhogy ekkor váratlanul valaki szó szerint kiesett az ajtón. Nem telt bele egy másodpercbe sem, a lány gyönyörű kék szemei azonnal rám találtak, majd egy gunyoros mosollyal a képén mért végig. Ennél többre nem is méltatott, a következő pillanatban már dühösen fújtatva rohant le a lépcsőn.

Időm sem volt felfogni a körülöttem lévő történéseket, ugyanis a következő pillanatban újra nyílt a bejárati ajtó, ezúttal viszont egy fiú toppant ki rajta. Egy iszonyúan helyes fiú.

- Nancy, ne csináld ezt! - kiáltott a lány után kétségbeesetten, még mindig észre sem véve a jelenlétem. - Jó, tudod mit?! Menj a francba!

- Rohadj meg, faszfej!

A fiú idegesen a falba verte az öklét, én pedig akaratlanul is megugrottam ijedtemben. Hogy őszinte legyek, egyátalán nem erre a fogadtatásra számítottam.

Ez volt az első alkalom, amikor a fiú szemei megtalálták az enyémeket, az éles tekintetétől pedig azonnal égni kezdett az arcom. Ebből a szögből csak még helyesebbnek tűnt. Az állkapcsa éles volt, szinte papírt is lehetett volna vele vágni. Az ajkai húsosak és cseresznye színűek voltak, az orra pisze volt, hatalmas kék szemeit hosszú pillák keretezték, a haja pedig olyan sejmesnek tűnt, hogy kedvem támadt beletúrni. Fel nem foghattam, hogy lehetett valaki ennyire dögös és kisfiús egyszerre.

- Te meg ki vagy? - vonta össze értetlenül a szemöldökét, de nem hagyott megszólalni, azonnal folytatta tovább. - Jaaa, tudom már, hogy ki vagy!

- Igazán?

- Igen, te vagy a szomszéd lánya. Úristen, hogy nem jöttem rá előbb! - temette az arcát a tenyereibe.

- Nem, én...

- Mondd meg anyukádnak, hogy egy-két óra múlva átmegyek hozzá, rendben? - mosolygott rám barátságosan.

A szemöldököm az egekbe szökött. Ez meg mi a jó büdös francról beszél?

- Figyelj, én tényleg ne-

- Csak mondd meg neki, oké? Most nincs kedvem fecsegni! - szakított félbe ismét. - És ha most megbocsájtasz, visszamennék a lakásomba - ezzel a végszóval pedig az orromra csapta az ajtót.

Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, azon töprengve, hogy mégis mi a szent szar volt ez.

Megalázva és megsértve éreztem magamat. Nem elég, hogy nem ismert fel, még a szomszédja lányának is beállított, ráadásul ahelyett, hogy végig hallgatott volna rám csapta az ajtót! Kinek képzeli ezt magát?!

Dühösen toporzékolva tenyereltem rá a csengőre, addig el nem vettem onnan a kezemet, míg a bejárati ajtó újból ki nem tárult. Láthatóan mára már nem csak az én idegeim járták az utolsó köreiket, a fiú tekintete is arról árulkodott, hogy legszívesebben itt helyben megfojtott volna.

- Nem megmo... - kezdett bele, de ezúttal én voltam az, aki hevesen félbeszakította.

- Na ide figyelj! Nem tudom, hogy kinek képzeled te magad, hogy csak úgy rám csapod az ajtót, de ha még egyszer megmered ezt csinálni velem, esküszöm, hogy eltöröm a kezed! - mennydörögtem. - Ha nem akarsz új lakótárs után nézni, akkor most azonnal leszállsz a földre és beengedsz abba a rohadt lakásba! - hogy a beszédemet még hitelesebbé tegyem, a mondandóm végénél dobbantottam egyet a lábammal.

A fiú kérdőn összevonta vastag szemöldökeit, gyönyörű két íriszeiben pedig megcsillant az érthetetlenség árnyalata.

- Hé, hé, várjunk csak! Először is, azt sem tudom, hogy ki vagy - bámult rám értetlenül. - Másodszor pedig, milyen lakótárs? Én nem keresek, sőt nem is akarok semmiféle lakótársat magam mellé.

Először azt hittem, hogy csak szórakozik, de mikor jobban megvizsgáltam a kemény arckifejezését, akkor tudatosult bennem igazán az, hogy ő teljesen komolyan gondolta minden szavát.

- De.. de - dadogtam, miközben zavaromban mindenhová néztem, csak rá nem.

- Hát kislány, jól át lettél verve. Vagy csak simán nem jó házhoz csöngettél be.

Elgondolkodtam. Talán igaza volt, és ebben a szituációban én voltam a hibás, nem pedig ő. De anya direkt előre szólt, hogy a 4/b lesz az..

Istenem, ez rohadt ciki!

- De nézd a jó oldalát. Legalább már tudjuk, hogy nem a szomszédom lánya vagy - nevetett fel jóízűen, amire én csak egy röpke gyilkos pillantással jutalmaztam meg.

- Még szerencse. Sajnálom a szomszédodat, elég nehéz lehet az élete melletted - mosolyodtam el gúnyosan. A széles mosoly egyik pillanatról a másikra fagyott le az arcáról.

Egy ideig csak némán fürkésztük a másikat, arra várva, hogy vajon ki törik meg legelőször. A kínos csöndnek végül a fiú mobiljának hangos csörgése vetett végét, így megszakítva a hosszú szemkontaktus, sóhajtva kihúzta a zsebéből a telefont, majd a füléhez emelte a készüléket.

Itt volt az alkalom arra, hogy csendesen leléceljek, de az eszem valami megmagyarázhatatlan ok folytán marasztalásra bírt.

- Szia anya. Igen, igen minden rendben van - mormolta unottan. - Nem, dehogyis... Miért kérdezed? - vonta fel kerdőn a szemöldökét. - Hogy mi van?! Mit csináltál? - az arckifejezése egyik pillanatról a másikra teljesen ködös lett. Nem tudom mit mondhatott neki az anyukája, de nagyon felhúzhatta magát rajta. - Anya te komolyan csak most voltál nekem képes szólni?! Két rohadt nappal az Egyetem előtt?... Nem, nem érdekel. Úgy beszélek, ahogy akarok - a szavak gúnyosan hagyták el a száját, miközben én egyre kíváncsibban figyeltem a történéseket. - Te meg..? Ó, hogy az a...! - ekkor a tekintete hirtelen rám lankadt, a szemei pedig minden egyes másodpercnél egyre tágabbra nyíltak. - Anya, most mennem kell! Szia!

Lassan a zsebébe csúsztatta a telefont, közben egyszer sem vette le rólam a szemeit. A tekintete tele volt döbbenettel, ajkait idegesen rágcsálva fürkészte az arcomat.

- Figyelj, van egy kis bökkenő.. - zavarában megdörzsölte a tarkóját, amivel csak még inkább a kíváncsiságba hajtott. Most már mindennél jobban tudni akartam, hogy miért kezdett el hirtelen ennyire furcsán viselkedni. - Úgy látszik, hogy mégis lakótársak leszünk - nevetett fel, ebben viszont semmi öröm nem volt.

___________________

További jó olvasást drágáim 😘❤️
Tudom sokat kellett várnotok, de végül itt vannak a beígért részek, amiket ezekben a napokban fogok publikálni. Próbáltam nem sokat változtatni az alap történeten😌