Törékeny Porcelán

Tizenhetedik fejezet

Jane Stencil
________________________

- Hihetetlen, hogy a pasik mind, egyformán ugyanolyan gyökerek! - Casey mérgesen felhördült, majd egy határozott mozdulattal kitépte a kezeim közül azt a doboz jégkéremet, amit már egy jó ideje csak idegességemben szorongattam, és szó szerint az asztalra csapta. - Te pedig nem hagyhatod, hogy ekkora hatással legyen ez rád!

A szemeim duzzadtak voltak már a sok sírástól. Nem hittem volna, hogy képes vagyok ennyi könnyet termelni, de újból és újból rácáfoltam erre. Fél percenként homályosodott el a világ körülöttem. Bár igazat adhattam volna Caseynak abban, hogy csak én reagáltam túl a fiú kirohanását, de nagyon sok minden volt, amiről a lány nem tudott. Bármennyire marcangolt is a bűntudat, nem álltam még készen arra, hogy elkürtöljem az egész világnak, hogy mennyire elcsesztem minden esélyemet Logannél. Pontosan ezért hazudtam a lánynak, amikor zokogva felhívtam őt, és könyörögtem neki, hogy jöjjön át, mert Logan csak úgy, minden magyarázat nélkül itt hagyott, nekem pedig a világon mindennél jobban szükségem van a támogatására. Casey pedig amilyen csodálatos barát volt, mindent félre dobva röpke húsz perc alatt már a lakásom bejárata előtt ácsorgott, két doboz jégkrémmel a kezében. Azóta próbált megnyugtatni, de nem járt sikerrel, részben azért sem, mert mióta itt van csak azt szajkózza, hogy nem én vagyok a felelős a történtekért. Ettől pedig csak még szörnyűbb embernek éreztem magam. Mind tudtuk, hogy az egyetlen személyt, akit okolni lehetett : az én voltam. Logannek minden oka meg volt arra, hogy faképnél hagyjon. Az utóbbi időben csak hazudoztam és titkolóztam előtte, ráadásul sosem voltam vele teljesen őszínte, akkor sem, amikor megkért rá. A fene egye is meg! Ő az, aki a legjobban megérdemelt volna tőlem egy magyarázatot.

Annyira ostoba voltam. A legeslegelejétől kezdve arra összpontosítottam, hogy Adam ne tudjon alánk ásni, közben pedig mindvégig én hagytam, hogy a dolgok idáig fajuljanak. Ironikus, nemde?

- De ő... nem olyan - suttogtam halkan - Én tehetek mindenről.

Casey döbbenten eltátotta a száját. Olyan arccal nézett rám, mintha valami éppen most pusztult volna el a lábaink előtt.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Még azok után is, amiket tett, képes vagy magadat hibáztatni?!

Az államig húztam a szörmés takarómat, mielőtt még megszólaltam volna.

- Erre most tényleg nincs szükségem - a hangom szánalmasan harsányan csendült fel, mire Casey hirtelen megdermedt.

Nem tudom, mit látott meg az arcomon, de az eddigi ellenszeve úgy tűnt, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy porrá veszett, helyette együttérzés csillant meg a szemeiben. Mélyen felsóhajtott, mielőtt még ledobta volna magát mellém.

- Ne haragudj! - bűnbánóan felém fordult. - Nem akartam kiakadni, de nem bírom elviselni, hogy ennyire marcangolod magad miatta. Pedig egyetlen egy könnycseppedet sem érdemli meg!

Ez nem segített. Nem sokáig tudtam már elviselni, ahogy sértegette őt. Természetesen teljesen jogosan, hiszen én beszéltem tele a fejét marhaságokkal. De igazából Logan nem csinált semmi rosszat, sőt ő tökéletes volt, még annál is több. Mégis túl gyenge voltam most ahhoz, hogy félbeszakítsam, és bevalljam neki az igazságot.

- Annyira sajnálom, Jane! Ez most nem jött jól, főleg a vizsgák miatt.

- És ami még ennél is rosszabb, hogy egy lakásban lakunk - mormogtam, miközben arra gondoltam, hogy szerintem soha többé nem leszek képes még egyszer az ágyamban aludni. Mert állandóan érezném Logan illatát, és azt nem bírnám ki. Mégsem volt hová mennem, a koleszba nem vettek fel, az otthonom pedig több ezer kilométerre volt innét. Így hát úgy döntöttem, hogy ma estéig még nagyon gyorsan megbarátkozom a kanapéval, nem mintha ez változtatott volna bármin is. Bárhová néztem, mindenhol csak őt láttam. Minden rá emlékeztetett ebben a nyamvadt lakásban.