Törékeny Porcelán

Tizenegyedik fejezet

Jane Stencil

Este tíz felé járt az idő, Logan pedig már megint sehol sem volt. Nem, mintha különösebben izgatott volna, hogy mit csinált, pusztán csak kíváncsi voltam, hogy hol maradhatott ilyen sokáig. 

Bármennyire is szerettem volna ezt elhitetni magammal, sajnos nem ment, a kegyetlen igazság pedig az volt, hogy már pusztán annak a gondolatába beleőrültem, hogy talán éppen egy másik lánnyal volt. Hogy talán pont ebben a pillanatban annak a másik lánynak az ajkait csókolgatta olyan édesen, mint ahogy nem rég az enyémmekkel is tette.

Nem tudtam, hogy miért, vagy hogy hogyan, de éreztem, ahogy a fájdalom a testem összes porcikájába belenyilalt. Talán utáltam Logant, talán nem, nem tudtam igazán, de abban biztos voltam, hogy előtte senki nem tudta kiváltani belőlem ezt a furcsa, leírhatatlan érzést. Ezt a különös borzongást a lapockáim között. A szívem heves dobogását, amikor a tekintetünk összegabolyodott egymással, és többé már nem engedett.

Elakartam felejteni őt, de képtelen voltam nem rá gondolni. Hiába tettem úgy, mintha nem hiányzott volna az az idegtépően szívdöglesztő mosolya, legbelül már annak a gondolatára, hogy viszont láthattam őt felgyorsult a pulzusom. Hiába tettem úgy, mintha nem hiányoztak volna azok a béna beszólásai, legbelül mindennél jobban vágytam arra, hogy újból hallhassam a hangját.

Igen, talán elcsesztem a szombat estét. Igen, talán hagynom kellett volna, hogy megtörténjen az, aminek meg kellett volna, de az eszem abban a pillanatban azt súgta, hogy meneküljek. Meneküljek előle, méghozzá jó gyorsan, mert ha nem teszem, ugyanúgy fogom végezni, mint legutóbb. Darabokra tört szívvel és egy hatalmas tátongó űrrel a mellkasomban.

A gondolataim rengetegéből végül a bejárati ajtó nyitódása rángatott ki. Tudtam, hogy ki érkezett meg, de úgy tettem, mintha az összes figyelmem a tévére összpontosult volna.

- Jane, itt vagy? - kiabált ki a fiú az előtérből, de úgy csináltam, mintha meg sem hallottam volna. Tehát válaszra sem méltattam. - Jane? - újból megpróbálkozott, de ismét csak süket fülekre talált.

Egy izzadság csepp gördült le a homlokomon, amint észleltem a léptek zajából, hogy a nappaliba tartott. Egyenesen felém. De még akkor sem emeltem rá a tekintetemet, amikor belépett az ajtón.

Hát igen, ez már napok óta így ment nálunk. Próbáltuk a másikat teljesen levegőnek nézni, nem szóltunk egymáshoz egy árva szót sem, csak akkor, ha már nagyon muszáj volt.

- Köszönöm a válaszodat - szólalt fel gúnyosan. - Nem tudom, hogy milyen játékot űzöl Jane, de már nagyon unom ezt az egész szarságot - frusztráltan felsóhajtott, hátha ezzel sikerül magára terelnie a figyelmemet, de ismét zsák utcába ütközött. - Rám figyelnél, ha hozzád beszélek?! - feljebb vitte a hangját, amitől borzongás futott végig a hátamon.

Logan a következő pillanatban a tévé elé állt, mélyen a szemembe nézett, majd egy egyszerű mozdulattal kikapcsolta azt. Indulatosan felpattantam a kanapéról.

- Milyen jogon kapcsolod ki a tévét, hmm? - csattantam fel.

- Nem figyeltél rám, vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy szándékosan figyelmenkívül hagytad a jelenlétem, már megint, szóval igen - itt lazán a zsebeibe süllyesztette a kezeit. - Ezért kapcsoltam ki azt az átkozott tévét.

Szótlanul megráztam a fejemet, miközben a padlóra szegeztem a tekintetemet. Semmi erőm nem volt egy újabb veszekedéshez.

- Hihetetlen vagy - forgattam meg a szemeimet.

- Nem, te vagy a hihetetlen! - bökött rám dühösen. - Az egyik pillanatban még aranyos és törődő vagy, utána meg képes vagy egy hisztis pszichopatává változni, csak úgy a semmiből. Szerinted ez normális?

- Hogy mi van?! - hülledtem fel. Nagyon mérges lettem. - Még én vagyok a hisztis pszichopata?! Ezt most komolyan mondod?!

- Igen, komolyan.

- Na ide figyelj! - erősen a mellkasára böktem, mire megragadta a csuklómat, de nem érdekelt. Sikerült felidegesítenie, pusztán csak pár mondatával. - Talán nem lennék ekkora hisztérika, ha nem lennél ennyire kicseszettül nehéz eset! Folyamatosan kritizálsz, és még utána azt várod el, hogy a lábaid előtt heverjek, mint a többi kis egyéjszakás kalandjaid?! Én nem vagyok olyan, mint ők, Logan, hát mikor fogod fel?! - végre sikerült kirántanom a kezemet a szórításából, ezzel a lendülettel pedig a mellkasára csaptam. A sötétre váltott szemein láttam, hogy neki is elborult az agya.

- MÉGIS KI A FENE MONDTA, HOGY UGYANOLYANNAK TARTALAK, MINT A TÖBBIT?! - túrt bele hevesen a hajába. - HÁT TÉNYLEG ENNYIRE NEM VAGY KÉPES ÉSZRE VENNI A DOLGOKAT?! TÉNYLEG NEM LÁTOD, HOGY MENNYIRE PRÓBÁLKOZOM?! - fröcsögte.

- MÉGIS MILYEN DOLGOKAT?! HMM?? - kiabáltam bele az arcába. Én nem akartam felemelni a hangomat, de kiprovokálta. - Hogy mióta ideköltöztem, nem csinálsz mást, mint összezavarsz? Miattad teljesen összezavarodtam, és hidd el, nagyon régóta most először nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel! Én Jane Stencil! Szóval talán ezt kellene észre vennem vagy micsodát Logan?! ÁRULD EL, HOGY MIT! - még egyszer ráütöttem, meglepően határozottnak és erősnek éreztem magam.

- Fejezd be - mormogta, de nem hagytam, hogy ennyivel lezárjuk az ügyet.

- NA MI AZ, MÉGSEM VAGY AKKORA NAGY FIÚ?! - hergeltem továbbra is.

- TUDNI AKAROD, HOGY MICSODA?! - ekkor váratlanul a derekamba mart, majd erősen magához húzott. Olyan közel, hogy éreztem a teste melegét. Hevesen kapkodtam a levegőt, de már egyáltalán nem voltam mérges. Képes volt egyetlen egy érintésével kiűzni belőlem az összes feszültséget. - Nem tudom, hogy mi ez, vagy hogy miért van, de folyamatosan csak rád tudok gondolni. Pedig annyiszor próbáltalak elfelejteni, hidd el, de egyszerűen nem megy! Mióta beléptél azon a kicseszett ajtón, azóta a fejembe ragadtál, hát nem érted meg?! Tényleg nem látod, hogy mennyire kicseszettül kedvellek Jane?! Tényleg nem vagy képes észre venni, hogy mióta az életemben vagy más lányra rá sem bírok nézni, csakis kizárólag rád?

Megszólalni sem tudtam, mert a fiú a következő pillanatban hevesen az ajkaimra tapadt, ezzel belém fojtva a szavakat. A szánk végre valahára összeolvadt, a nyelveink pedig heves táncot kezdtek el járni. Logan a kezeit a fenekemre csúsztatta, én pedig a lábaimat a dereka köré fontam. Az ajkaink egyetlen egy pillanatra sem szakadtak el egymástól, még akkor sem, amikor a fiú háttal megindult, és végül mindketten a kanapén kötöttünk ki. A karjaimat a nyaka köré kulcsoltam, ő pedig a fenekembe mart, amitől halkan felnyögtem. Csak egy apró mosolyt kaptam válaszul.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig csókolózhattunk ott, egyedül a sötétben, de azt tudtam, hogy képtelen voltam betelni a fiú borzongató érintéseivel és az édes csókjaival. A szexuális levegő csak úgy forrt körülöttünk, minden egyes elmormolt sóhajjal egyre erősebben. Egyszerűen csak nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.

Az igazat megvallva képtelen voltam elhinni, hogy kimondta. Tényleg kimondta. Kedvel. A vészjósló hangok a fejemben azt suttogták, hogy ez is csak egy újabb hazugság volt részéről, de ezúttal nem hallgattam rájuk. Hagytam, hogy a szívem vezessen.

Utoljára beharaptam a fiú húsos ajkát, mielőtt elváltam tőle, majd gyengéden eltoltam magamtól és mélyen a szemébe néztem. Szinte teljesen feketék voltak, nem tükröztek mást, mint színtiszta szenvedélyt.

- Azt hiszem, hogy én is kedvellek, Logan White.

----------------------------

I'm back!❤️😈

Remélem mindenkinek tetszett ez a rész, úgy gondoltam kárpótollak titeket egy ilyen aranyos résszel a sok kimaradás miatt!❤️ Igyekszem mostantól minél aktívabb lenni.