Törékeny Porcelán

Hetedik fejezet

J A N E   S T E N C I L

Reggel szörnyen fáradtan keltem fel. Egész éjszaka csak forgolódtam, egyik helyről a másikra, egyszerűen képtelen voltam rendesen aludni. Az agyam folyamatosan a könyvtárban való történéseken kattogott, de még ígyis képtelen voltam rájönni arra, hogy Logan miért reagált így, amikor kettesben talált minket Roberttel.

Egyáltalán honnan ismerték ők egymást? És miért beszélt Logan ilyen megvetően a fiúról? Nem értettem. De egyben biztos voltam, csak úgy tapintani lehetett a feszültséget kettőjük között.

Több időt nem is szántam erre, mivel igyekeznem kellett, ha nem akartam ezúttal is elkésni az előadásomról. Mostanában túlságosan is szétszórt voltam, és ez egyáltalán nem volt így rendjén.

Még magamat is megleptem, amikor tíz perccel később már teljes egészében a liftben ácsorogtam. Hiába néztem ki úgy, mint egy két lábon járó élőhalott, muszáj voltam elérni a buszomat. De mielőtt még becsukódhatott volna az az átkozott fémajtó, váratlanul betoppant rajta valaki, sőt nem is akárki.

Logan.

Hát persze! Ki más?! - gondoltam, miközben gúnyosan elmosolyodva elkönyveltem magamban, hogy nálam szerencsétlenebb ember nem létezik az egész földkerekségen.

- Te meg min vigyorogsz? - kérdezett rá felvont szemöldökkel a fiú, mikor kiszúrta azt a reakciómat, amit a jelenléte váltott ki belőlem. Még mindig nagyon mérges voltam rá, ehhez kétség sincsen.

Megköszörültem a torkomat.

- Tudod, roppant érdekes, hogy eddig mindig a lépcsőházat használtad - vontam össze határozottan a karjaimat a mellem alatt, miközben gyanakvóan végig mértem a tekintetemmel. - Most pedig hirtelen a liftben talállak, pont akkor, amikor én is indulni készülök az Egyetemre.

- Jane, ki kell hogy ábrándítsalak, nem körülötted forog a világ, hanem körülöttem - kajánul elmosolyodott, aztán a kezeit lazán a zsebeibe süllyesztette. Megforgattam a szemeimet. - Egyébként is azért jöttem lifttel, mert késésben vagyok. De ahogy elnézlek téged, te is - utalt itt a külsőmre, ami nem épp a legfényesebb időszakát élte.

- Örülök, hogy sikerült erre rájönnöd. De ha most megbocsátasz, nekem mennem kell - mutattam rá szarkasztikusan a lift ajtajára, ami pont abban a pillanatban nyílt ki, jelezve, hogy sikeresen megérkeztem a földszintre. - További szép napot, Logan! - köszöntem el a fiútól, majd hátat fordítottam neki, és a kijárat felé vettem az irányomat.

Ekkor viszont egy éles hang csendült fel mögüllem, amit akár ezer közül is felismertem volna. Hangosan felmordulva Logan felé fordultam, akinek ezúttal is egy elégedett vigyor terült el az arcán. Ha így haladok tényleg le fogom késni a járatomat.

- Mit akarsz, Logan?! - dörrentem rá mérgesen. Sem erőm, sem kedvem nem volt a szokásos baromságaira.

- Le fogod késni a buszt, hiába is próbálkozol.

- Ráadásul miattad! - csattantam fel, miközben ingerülten ráböktem a mutatóujjammal. - Szóval képes lennél egyszer az életben békén hagyni?! Köszönöm!

Számomra a beszélgetés itt helyben véget is ért, így újból megpróbálkoztam elindulni, ámde ismételten meg kellett, hogy torpanjak.

- Tudtommal a buszod 10:25-kor jön, és most 10:22 van. Öt utcányira van innen a legelső buszmegálló, szóval ez azt jelenti, hogy a lehetetlennel egyenlő időben odaérned - kezdett el okoskodni pofátlanul, nekem pedig itt telt be végleg a pohár. A nemtetszésem nyílvánvaló volt, amikor a tekintetünk találkozott.