Törékeny Porcelán

Tizenötödik fejezet

Jane Stencil
____________________

12:10

Fáradtan sóhajtva huppantam le az ablak melletti asztalhoz a kávézóban. A mai napom kész katasztrófa volt. Fél órával ezelőtt írtam meg a zh-mat, ami nem úgy sikerült, ahogy terveztem. Életemben először féltem attól, hogy nem megyek át egy vizsgán. Mindig is az a fajta voltam, aki suli után is otthon körmölte a házit, ahelyett hogy a barátaival töltötte volna az szabad idejét. Sosem buktam meg még egyetlen egyszer sem, pontosan ezért is tört rám az a fojtogatóan kétségbeesett érzés. Mióta Logannel sikerült megbeszélnünk a nézeteltéréseinket, minden időmet elrabolta a gyönyörű kék szemeivel. Ha nem tartózkodott a közelemben, akkor is folyamatosan ő motoszkált a fejemben. Az az ellenálhatatlan gödröcskés mosolya, ami csak akkor bukkant elő, mielőtt még ajkait az ajkaimra tapasztotta volna. Elmosolyodtam. Egyszerűen képtelen voltam betelni vele. Olyan kötődést éreztem iránta, amit eddig még senki másnál nem.

Megráztam a fejemet, ezzel elhessegettem a kusza gondolataimat. Türelmetlen pillantottam a bejárat felé, mivel Caseyvel megbeszéltük, hogy itt találkozunk a vizsgák után, de még mindig nem tűnt fel a lány fekete hajkoronája. A következő pillanatban az ajtó feletti csengő megszólalt, én pedig azonnal reménykedve kaptam oda a szemeimet, de a látványtól az összes levegő kiszorult a tüdőmből. Elég volt egy pillanatra megpillantanom azokat a sötét fürtöket, és már elveszítettem a fejemet. Lelki szemeim előtt felmerengett az utolsó találkozásunk a buliban, amitől a szívem a torkomba ugrott. Nem akartam, hogy észrevegyen, így a hajamat az arcomba söpörtem, miközben az ablak felé fordítottam a fejemet. Élesen beszívtam az alsó ajkamat, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem szúrt ki már a legelső pillanatban. A francba is már! Egy héttel ezelőtt, mikor összefutottam vele, olyan érzéseket váltott ki belőlem, amikről már azt hittem, hogy rég eltemettem magamban. Nem akartam újból beszélni vele, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy képtelen lettem volna rá. Anélkül nem, hogy úgy tekintsek rá, mint egy szimpla idegenre. Ő volt az első nagy szerelmem, vele volt az első igazi kapcsolatom. Hiába akartam eltekinteni ezek felett a tények felett, egyszerűen nem tudtam megtenni. Egy bizonyos részem mindig kötődni fog hozzá, akár tetszett, akár nem, de nem szerettem volna, ha mindez bekavart volna Logannél.

De Adam minden számításomat keresztbe húzta. Amint felpillantottam, szembe találtam magam a fiúval, aki már felém tartott. Vettem egy mély levegőt, miközben próbáltam nem félmásodpercenként a szűk pólójára pillantani, ami alól kidomborodtak az izmai. Le sem tagadhatná, hogy sportoló. Én meg azt nem, hogy minden egyes alkalommal zavarba jöttem, mikor a tekintetünk találkozott egymással.

- Szia - lazán lehuppant a velem szemközti ülésre, miközben elém tolt egy csésze kávét. Ezek szerint már akkor kiszúrt, amikor bejött. - Mi újság?

A szemöldököm az egekbe szaladt. Már megint ez az idegtépő kérdés, mintha olyan jóban lettünk volna, és minden teljesen rendben lett volna közöttünk. Mintha eltekintettünk volna mindazok felett, amit a múltban tett.

- Hát nem is tudom. Mondd meg te! - vágtam hozzá epésen.

- Gondoltam veszek neked valamit. Láttam, hogy milyen magányosan üldögéltél itt - mosolyogva oldalra döntötte a fejét, míg a szemeiben ugyanaz a huncut fény csillogott, mint általában. Ez az ember javíthatatlan.

Mérgesen pillantottam a szemeibe.

- Attól, hogy veszel nekem valamit, még nem felejtem el a történteket - mormogtam. - Megmondtam neked, hogy ne keresd a társaságom. Mit nem értesz ezen?! - förmedtem rá, a hangomba pedig egy kis él is belevegyült ezúttal.