A rámsózott lány

Part 4

Az elmúlt 2 nap meglehetősen nehezen telt el. Szerda este még a vacsorámnak sem sikerült nekiállnom az étvágytalanságom miatt. Csütörtökön pedig semmi érdekes órám nincs. Sosem éreztem még ilyen kínzónak 2 napot. Nem is tudom melyik volt a szörnyűbb, hogy az iskola teljes területén ha belém futott valaki rögtön közölnie kellett velem, milyen szerencsés vagyok, a másik véglet, aki már most figyelmeztet a saját sírom megásására.
Szerencsémre csütörtök délután sikerült elérnem Wheeint, habár nem beszéltünk sokáig. Az elején még úgy gondoltam, megosztom vele a történteket, de miután elmesélte, sikerült végre megismerkednie egy kávézóban dolgozó fiúval, nem akartam a sztorimmal felzaklatni, néha még jobban félt mint a saját anyám. Meg hát ez amúgy sem fontos, csak megoldom valahogy...

Meglehetősen korán sikerült elaludnom, ami nem is csoda, az elmúlt 2 éjjel a hülye agyalásom miatt nem sikerült valami sokat aludnom. A reggeli felkelésem nehezebb volt, mint valaha. Hiába aludtam többet, mint az elmúlt 2 napban összesen, még is úgy néztem ki, mint a mosott szar. Akár mennyire is szerettem volna inkább elbújni ma a világ elöl, mivel a szüleim tanárok, így esélytelen, hogy lógjak.

A nap természetesen pillanatok alatt elrepült. Reggel pislogtam egyet az ajtón kilépve, a következő pillanatban meg azon kapom magam, hogy a könyvtárhoz vezető folyosón sétálok. Amint feleszmélek és érzékelem a helyzet súlyosságát összerándul a gyomrom. Még is kering bennem valami furcsa érzés, kis izgalom. Érzem, hogy ezek a találkozók akár a további életemről is dönthetnek, és ha bár rettegnem kéne, még is inkább izgalommal tölt el.

Mikor beértem az ajtón már láttam, hogy az asztalnál Samantha már ülve, a tanárunk állva várnak engem. Nem szokásom késni, de tovább tartották az órám. Közelebb érve tisztelettudóan előre köszöntem mindkettőjüknek, és elnézést kértem késésemért. Leültem a helyemre, kipakoltam a tankönyvem, s mivel a tanár csak megfigyelő jelleggel ült ott, bele is kezdtünk az anyagba. Ezek szerint még sem hitt nekünk a múltkor. Mivel a tanár még vagy 5 percig bámult minket, kénytelen voltam lelkes magyarázásba kezdeni, és Samantha is kénytelen volt egy kis figyelmet erőltetni magára. 

Miután átvettük az első szakaszt a tanár helyeselve, látván, ha már csak ennyit is tanultunk máma, így is többet ért el, mint az elmúlt 3 évben. Helyeselve, bólogatva, és sok sikert kívánva hagyott ott minket. Mindketten hatalmasat sóhajtottunk magunk elé,sosem gondoltam volna, hogy ennyire várom, hogy kettesben legyünk. Mikor mindketten felfigyeltünk egymás megkönnyebbülésére, tekintetünk összetalálkozott. Másodpercekig álltuk egymás tekintetét, igazából nem is tudom miért, s mikor a tettünk felismeréssé, és kínossá vált, inkább elkaptam róla a szemem. Még így is éreztem, mikor Ő csak megforgatta szemeit, és flegmán közölte:
-Akkor most hagyjál telefonozni....

Eltelt már másfél óra, majdnem kettő. Mivel én ilyenkor is kihasználom az időt a tanulásra, legalább kevesebbet kell otthon, addig is hasznosan töltöm az időm. Ha már ide kényszerítettek. De ha már egy könyvtárba vagyok, igazán kihasználnám a lehetőségeim, ugyanis szükségem lenne egy kéziszótárra. Végig böngészem a körülöttünk lévő polcokat és igen, feltűnik hogy pont jó helyen ülünk. A polcok fürkészése közben viszont megakad a szemem Samanthán. Igazából még sosem volt alkalmam megnéznem őt, mindenki nagyon szép, és csinos lánynak tartotta, végül ridegsége miatt egyszer sem volt még, hogy jobban szemügyre vegyem. Mivel fél oldalasan háttal ült nekem, így csak fél profilból láttam. Ez is elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: ha ledobná ezt a "vadóc" külsejét simán elmehetne egy modellnek is. Tökéletesen telt ajkak, s igazán nőies vonásai nem csodálom, hogy felkelti minden fiú figyelmét. És bingó! Ott van a könyv az orra előtt, tőle kb 30cm-re. Na de még is hogy szóljak neki? Tuti lenne rá egy epés megjegyzése, és vagy meg sem mozdulna, vagy az egész szekrényt hozzám vágná. Töprengtem hát egy darabig, vakartam a fejem,de végül rávettem magam. Megszeppenve, de megszólítom:

-Samantha!...-amint feldolgozta a kimondott nevét szemei kikerekedtek, felém fordult, és a kezébe eső legelső füzetet hozzámvágta. Hirtelen jött felindulására igazán nem számítottam, fogalmam sem volt mit rontottam el már egy szóval. Most készüljek a halálomra...?!
-Jesszusom, hogy lehetsz ennyire gyík, mi az isten ütött beléd, hát uhhr isten, KI NE MOND MÉGEGYSZER AZT A NEVET! -miután befejezte ordibálását, s találkozott tekintetemmel, amely eddig a földet szuggerálta, próbálta magát lenyugtatni. Fújtatott egy hatalmasat, majd folytatta:
-Huh! ....Hívj csak simán Sam-nem oké, menni fog?

Hirtelen felindulása miatt csak kerek szemmel néztem rá, és igazából bármit is mondott volna, ugyan úgy csak egy bólogatással tudnék válaszolni félelmemben. Védelem reflexként a bólogatás után azonnal kezembe tartott könyvembe bújtam, és vad olvasásba kezdtem, vagyis a látszatának. Éreztem, ahogy szemeivel még mindig perzsel, így fél perces tettetés után felnéztem rá, ő pedig szemöldökét felhúzva megkérdezte:
-Nem te akartál valamit?
-Jaj igen....tőled jobbra lenne egy értelmező kéziszótár. Ide tudnád adni? -meglepett kérdése, így összekaparva szétesett darabkáim végre sikerült normálisan hozzászólnom.
-Persze.

Ezzel lehajolt a könyvért, amiért kicsit hajolnia kellett lefele,mint gondolta. Szűk, amúgy is kivágott ujjatlan felsője a dekoltázsánál lejjebb csúszott, amit ő ugyan nem érzékelt, amikor viszont velem szembe fordulva nyújtotta felém a könyvet, akaratlanul is megadat a szemem rajta. Eddig még sosem fordult elő, hogy valakit megbámuljak, Ő viszont valahogy úgy vonzotta a tekintetem, hogy mint egy idióta, szinte tátott szájjal bámultam kebleit. Éreztem, hogy torkomban hatalmas gombóc keletkezik, és megküzdve vele kaptam el tekintetem a látványról.

-Elvennéd végre? -szólalt meg kicsit ingerültebb hangon.
-Iiigen, bocsi... -ezennel erősen a szemeire koncentrálva veszem el a könyvet szinte vakon, képtelen vagyok lejjebb nézni szemeinél. Miután a könyv már kezeimbe volt, egy ördögi perverz mosolyra húzta száját, mire belőlem a vér is kiszökött.
Megfordult, és ismét háttal telefonozott tovább, mintha mi sem történt volna. A hátra lévő egy órában a könyvemet bújva, abból fel sem nézve töprengtem az eseményeken. Mi volt az a mosoly? Miért kellett? Miért nem teremtett le? Ennyire megszokta már, hogy mindenki megbámulja?! Annak a perverz mosolynak van köze a múltkori beszólásához?!

Gondolataimból a könyvtáros nő szakít ki, mikor is az asztalunkhoz érve közölte, letelt a 3 óra, a tanár már nem szándékozik bejönni, de elengedett minket. Én megköszöntem kedvességét, Sam pedig azonnal pakolásba kezdett mit sem törődve a nővel.

A teremből kilépve egyből kimorogtam valami köszönés félét, ugyanis minél hamarabb otthon akartam már lenni. Viszont mikor egy "Szia" helyett azt éreztem, hogy ujjai megcsapják fenekem kikerekedett szemmel bámultam irányába, ő viszont már az egyik folyosón futva utánam dob egy "Hello, majd találkozunk-ot". Fél percig biztos ott álltam, mint egy gyökér, hogy ez most megtörtént, vagy csak álmodtam, de inkább a fejemet megrázva elindultam hazafele. Inkább elfelejtem mi történt máma, hátha úgy jobb lesz...