One Step (Baekyeol EXO ff.) [BEFEJEZETT]

8. fejezet (Chanyeol pov.)

Már egy teljes hét telt el azóta, hogy kibékültünk Baekkel, de, hogy az őszintét megvalljam, még elég távolságtartónak tűnik. Persze, mit is várhattam a történtek után, hisz' a bizalmát akarom megszerezni elsősorban, az pedig nem lesz egy egyszerű folyamat. Úgy érzem, akár mennyire is el akarom érni, csak még jobban taszítom el magamtól, és ha ez valóban így van, akkor óvatosnak kell lennem. Hiába félek attól, hogy nem siketül visszaszereznem a bizalmát, attól még jobban rettegek, hogy valaki elveszi tőlem és azért, talán még ölni is tudnék. Csak szeretném már végre, biztosan is a karjaimban tudni, de erre nem sok esélyt látok jelen pillanatban, úgy meg főleg, ha nekem el kell utaznom Tokióba, a vállalati konferenciára, mert már biztosan terjeszkedünk Japánba.

Most, éppen az autóban ülök, Baekkel magam mellett, aki békésen szunyókál. Reggel hat óra van, mi pedig a kórházba tartunk, hogy leszedjék a kedvesem már ép csontjairól a gipszet. Az égési sérülései, szépen gyógyulnak, a megrepedt csontjai pedig elvileg, már teljesen összeforrtak. Nem vagyok orvos, de biztos, hogy ilyen gyorsnak kell lennie a gyógyulási folyamatnak?

Harminc perc vezetés után, végre leparkolok a kórház elé, a kocsit pedig leállítom. Baek felé fordulok, akit annyira nincs szívem felkelteni, de sajnos muszáj.. mert tudom, hogy ez nagy nap neki, elvégre, már egy ideje várja, hogy leszedjék a nehéz fehér valamit róla.

- Baek, édes... itt vagyunk - simítok rá a jobb kezemmel, a puha, kisimult arcára. Mozgolódni kezd az érintésemre, majd nyitogatni kezdi a fekete, álmos tekintetű szemeit.

- Már most? - dörzsöli meg a szemeit, közben pedig ásít egy nagyot.

- Igen, gyors voltam, hogy aztán hazavigyelek és tudj aludni - mosolygok az szélvédőn kibóbiskoló fiúra.

- Nem akarok haza menni... - nyivákol a kocsi ajtajának dőlve.

- Netán hozzám jönnél? - teszek fel egy fogós kérdést.

- Szabad? - csillannak fel a szemei.

- Csak ha pihensz - szedem ki a kulcsot az indítóból.

- Ígérem - száll ki vidáman, úgy, hogy meg se nézte azt, hogy jön-e autó.

- Baekhyun, komolyan mondom, ha még egyszer úgy szállsz ki, hogy nem nézel szét, megölöm magam - szidom le, miután én is kiszálltam.

- Bocsi - kuncog a saját hülyeségén, majd pedig a bejárat felé sétál, velem a nyomában. Tényleg semmit sem tanul a baleseteiből. Egyszer már majdnem meghalt, most pedig, még csak oda sem figyel magára..Szédületes...

A kórház üvegajtaját kinyitottam neki, amin a mankói segítségével könnyedén bebicegett, bár néha meginogott, de ez nem volt neki akadály.

Megcsapott a förtelmes, vegyszer szag, vagyis az a tipikus kórház szag, ami mindenhonnan áradt.

A keresett személyt, igen hamar megtaláltuk, ugyanis az ajtóban várt ránk. Az viszont meglepetésként ért, hogy egy gipsz leszedésére, nem engednek be Baekkel. Szegény, mikor mondta neki az orvos, hogy bizony nem mehetek be, halálra rémült és közölte, hogy inkább örök életéig rajta lesz, ha nem mehet be vele senki. Ezen én, és az orvosa nagyon jót szórakoztunk, miután pedig sikerült meggyőznöm a veszélymentes gipszleszedésről, eltűntek az ajtó mögött. A váróban leültem egy szabad székre, aztán elég unalmas percek jöttek rám, egész addig, amíg meg nem szólalt a telefonom.

- Halló? - szólok bele a telefonba, azt remélve, hogy nem megint anyám zargat.

- Szia. Áll még az, hogy JiWookkal megyünk ma? - szólt bele a barátom kíváncsian, nekem pedig nagy kő esett le a szívemről, hogy nem anyám az.