Reménysugár

9.rész

„ Sophia, Sophia! Ébresztő! Csak saját magadba bízhatsz! Ne bízz senkibe!"

Össze vissza elkezdtem forgolódni az ágyba. Nem bírtam tovább és felültem. A kezemmel elkezdtem kidörzsölni az álmot a szememből és ránéztem az ébresztő órára. Hajnali négy múlt. Remek! Lerúgtam magamról a takarót és kikeltem az ágyból. Amint kiléptem volna a szobámból, hogy igyak egy kis vizet, zajra lettem figyelmes. A földszintről jött. Elfogott a rettegés. Jonathan jött vissza? Á nem hiszem. De akkor ki? Egy betörő? Vagy Aaron az? A hozzám legközelebb eső tárgyat magamhoz vettem és elkezdtem lassan és óvatosan lefelé osonni a lépcsőn. Amint leértem egy alakot pillantottam meg, de nekem háttal állt zsebre tett kézzel. A sötétségtől nem tudtam kivenni, hogy ki az. Minden mindegy alapon felemeltem a kezemben lévő tárgyat (ami pont véletlenül a fésűm volt) és rátámadtam a férfire. Mire felfogtam, hogy mi történt addigra a hátam a falnak préselődött és a karjaim a fejem felett voltak összefogva. Zavarodottan néztem ellenfelem arcára, aki nem más volt, mint... Aaron?! Időközben valahogy sikerült felkapcsolnia a villanyt így tisztán láthattam a szemében csillogó jókedvet. Ámbár az arca komolyságot sugárzott. Elkezdtem fészkelődni. Abban reménykedtem, hogy kitudok szabadulni, de bánatomra erősen fogta a kezemet.

- Öhm... Aaron nem szeretnél elengedni?- mondtam enyhén kérlelő hangon. Felvont szemöldökkel nézett rám és mosolyát elrejtve lehajolt hozzám és a szemembe nézett.

– Miért is kéne elengednem? Hisz megakartál támadni. Ez a hazámban felér egy felségárulással. Hitetlenkedve néztem rá. Most komolyan beszél, basszus?

– Még jó hogy megtámadtalak! Azt hittem, hogy egy betörő vagy! Én csak magamat védtem!

– Hát elég bénán. Elég könnyen leszereltelek.- amikor ezeket mondta még mindig a szemembe nézett, majd a fülemhez hajolva belesuttogott.

– Különben is egy fésű nem elég hatékony hogy megvédjen. – felelte. Ahogy belesuttogott a fülembe gyorsabban kezdtem venni a levegőt. Miközben felegyenesedett elengedte a kezeimet. A karjaimmal átöleltem magam miközben elléptem mellette.

– Egyébként mit is keresel itt hajnali 4 körül?

– Már is elfelejtetted? A Tirzas királyságba megyünk. – mondta unott hangon. Basszus! Teljesen elfelejtettem a történteket! Azonnal beugrott a tegnap történtek. Sellő vagyok! Elvileg. Összeráncolt szemöldökkel néztem fel rá.

– Na, várj csak egy percet! Bele sem egyeztem, hogy veled megyek! Azt sem tudom, hogy igazat mondasz e vagy sem! Meg, ha hosszabb időre eltűnők, akkor a szüleim keresni fognak a barátaimmal együtt!- mondtam határozottan. Ezt hogy akarod megoldani?- néztem rá kihívóan. Mielőtt válaszolt volna egy nagyot sóhajtott.

– Nehéz esett vagy. Mindenre megvan a megfelelő eszköz. Csak tudni kell használni.- mondta frusztráltan. Az ajtóhoz ment és kinyitotta.

– Most viszont nincs időnk. Minél hamarabb a királyságba kell érnünk, hogy elkezdhesd a tanulmányaidat. Hitetlenkedve néztem rá, majd a gondolataimba mélyedtem. Megkell tudnom pontosan, hogy ki vagy mi vagyok. Ezt pedig csak akkor tudom meg, ha vele megyek. Még pár percig vívódtam, hogy tényleg megéri- e elmenni vele, végül úgy határoztam, hogy kockáztatok. Felszegett állal néztem rá és bólintottam egyet. Ebből megértette, hogy döntöttem majd elégedett mosolyra húzta a száját.

Sziasztok! Nagyon rövid rész lett ezért előre is bocsánatot kérek! Remélem élvezni fogjátok ezt a részt!