Lucy egy átlagos lány volt addig, amíg a szülei úgy nem döntenek, hogy elköltöznek, hála egy tragédiának.
,,Új hely,új ország, új élet."-gondolja a lány, miközben fogalma nincs arról, hogy új hazájában egy sorozatgyilkos tevékenykedik igen aktívan...
Lucy vagyok. Egy lány, aki éppen szerencsétlen ahhoz, hogy el tudja veszíteni a számára legfontosabb embert. Igen, az én egyetlen és drága hugicámat. Összesen öt éves volt! Összesen! És mégis itt kellett hogy hagyjon minket! Az óvodájában tűz ütött ki... Mindenkit megpróbáltak kimenekíteni, de ő benntragadt a teremben, és a tűz ropogásától nem hallották kétségbeesett kiabálását. A tűzoltók találtak rá elszenesedett kis testére, miközben az azóta elégett ajtót próbálta kinyitni.
Egy hete történt. És azóta vagyok én mélydepresszióban. Még az iskolába se vagyok hajlandó még csak betelefonálni se, hiába voltam iskolaelső. Az egész napot alvással,rajzolással vagy horrorfilmek nézésével töltöttem.
A mai napon is minden a szokásos szerint ment volna, csak benyitott a teljesen sötét szobámba anyám, akaratlanul is fényt hozva szomorúságomra. Nem mondhatni, hogy örültem neki. -Mi van már?-kérdeztem kicsit se kedvesen. -Na de kicsim! -mondta határozottan, majd elhúzta a függönyöm, majd megvakítva ezen tettével.- Költözünk. -mondta nemes egyszerűséggel. -Na de hova? És mikor? -értetlenkedtem.-És ezt mióta akartad közölni velem?!-vettem dühösre a formámat. -Már azelőtt, mikor a tragédia megtörtént volna... Csak akkor még nem voltunk biztosak benne. De mivel megtörtént, apáddal úgy határoztunk, mindhármunknak ez lenne a legjobb.- igaz is. Minden Hugira emlékeztet. A nevetésére, hangjára, ahogy a nevemet kiabálva felém rohan. Tényleg ez a lehető legjobb döntés, amit ilyen helyzetben az ember hozhat. -Beleegyezek!-döntöttem el hirtelen. -Tényleg? -lepődött meg anyám.-Akkor pakolj, és holnap már irány az USA, újra! Annyira tudsz angolul, ugye? -Hát persze!-méltatlankodtam. Már első osztálytól kezdve angolt tanulok, elég intenzíven. Jelenleg 7.-es vagyok. Gondolhatod... Na meg nem is itt születtem, hanem kint Amerikában.
Gyorsan összeraktam a cuccaimat. Kevesebb volt, mint amire számítottam. Ezután elmentem fürödni, majd azzal kezdtem el szórakozni, hogy zenéket töltögettem fel a telómra. Észre se vettem, hogy eltelt az idő. Összekaptam magam, és bumm be az ágyba!
Az óra csörgése előtt pár perccel ébredtem. Lenyomtam, hogy ne zajongjon itt nekem reggel 6-kor! Szüleim már fent voltak, a reggelit csinálták nagy lelkesen. Melegszendvics, mint mindig. Elvettem egyet, és kajálni kezdtem. Annyival jól is laktam. Fél óra múlva az egész család menetre készen.
Busszal lementünk a reptérig, ahol egy csomót bénáztunk a terminálnál. Mármint én nem, csak a szüleim. Ráadásul a gépünk is késett, pluszba mindenkit leellenőriztek valami gyilkos miatt. Csak össze ne fussak vele, a többi nem érdekel!
A helyem a repülő legvégében volt, egy idegesítő srác mellett, aki velem egykorú lehetett. Kommunikálni akart velem, de én jólnevelt lányhoz méltóan a fülembe dugtam a fülesem, és nem vettem tudomást róla. Aztán ő is ráunt.
Lép leszállt, elnavigáltunk a házunkig, blablabla. Lakhelyem egész igényes és tágas, és ahhoz képest olcsón hozzá is jutottunk. Hála annak a gyilkosnak, mert legutóbb itt csapott le a közelben. Okééés!
A kipakolás gyorsan ment. A szobám az emeleten van, kertre néző kilátással. Semmi csipkés függöny, se babarózsaszín fal. A megtestesült tökély!
Vacsora hot dog volt, meglepően finom ízzel. Lezuhanyoztam, mivel a szobámhoz járó fürdőben kád híján csak ez volt. Jól esett ez a mozgalmas nap után. És pozítív, hogy Hugi se jut eszembe annyiszor, és már nem fáj annyira, hogy elment. Jót tett, hogy elköltöztünk!
Lefeküdtem aludni. Az ágy puha volt, és kényelmes. Azon nyomban elaludtam.
Valami megmoccant lent, a szüleim szobájánál. Nem őket hallottam, tudom. Ők nem járnak így. Ránéztem az órámra: hajnali két óra. Ekkor a szobámba vezető lépcső megnyikordult. A frász kerülgetett. Az alak nagyon lassan lépkedett, mintha nem akarna felkelteni. Vagy csak meg akart ilyeszteni, ki tudja.
Halkan kinyílt az ajtóm, és egy fekete árny lépett be rajta. Úgy tettem, mintha aludnék, de a szívem közben eszeveszettül vert. Hozzám sétált. Még rosszabbul lettem, mert megláttam félig lehunyt szempilláim alól az arcát. Az az ember volt, akit a hatóságok annyira keresnek: JEFF THE KILLER!!!
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Egy kép, hogy el tudjatok képzelni.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
