Hol a határ?

3. A ducika Botond

Az ég borús volt, a nap elbújt a sötét felhők mögé. A széltől hajladozó fákon nem csiripeltek vidáman a madarak. Az utcák üresek voltak, az emberek inkább elbújtak, mielőtt még beütött volna a vihar. Már mindenki számított rá, a csapból is ez folyt. ,,Tavaszt elüldöző vihar" vagy ,,Napsütés helyett villámok" címen futottak a cikkek, amik minden közösségi oldalt elleptek. A diákok dühödten osztották meg az efféle bejegyzéseket - tartottak attól, hogy a pár nap múlva bekövetkező nyáriszünet sem tartogat jobb körülményeket. Márpedig a nyáriszünet első napján kihagyhatatlannak számított a napozás vagy a medencében való úszkálás. A meteorológusok viszont nem tudtak túl jó hírekkel szolgálni feléjük, így maradt a bosszankodás.

Maja odavolt a napsütéses reggelekért, most mégsem bánta, hogy nem a beszűrődő sugarak ébresztették fel. Olyan volt, mintha az időjárás együtt érzett volna vele. Ahogy az ő szíve, úgy az ég is ragyogott, míg elő nem tűntek a szürke felhők. Hosszasan bámult ki az ablakon. A kihalt utcákat figyelte, és a fák ágainak közös táncát. A kinti helyzet rámutatott a saját, belső világára is. Vihar volt várható, mindent elsöprő, egyfajta kitörés, de még csend honolt.

Nagy sóhajt hallatott, majd halkan súgta magának:

Nyugalom

Abban már biztos volt, hogy képes lesz tovább lépni. Erősnek érezte magát, és bár fogalma sem volt miképpen fog kitörni a saját kis vihara, tudta, hogy utána újra ragyogni fog minden. Pozitívan állt hozzá, mint mindig mindenhez. Fájdalmasan hatottak rá az emlékek, mégis képtelen lett volna zokogva kuksolni tovább egy sötét szobában. Kezdeni akart az életével valamit, ki akart mászni a gödörből, amibe hirtelen zuhant bele. Értelmetlen lett volna mélyebbre ásnia magát, hisz nem szenvedésekkel teli napokat érdemelt.

Bevetette az ágyát, lecserélte a ruháját és a haját copfba kötötte. Frissebbnek tűnt, mint előző nap, elvégre ezúttal sikerült kialudnia magát. A rémálmok nem zargatták őt, így felriadás nélkül átvészelte az éjszakát. Ez kisebb örömmel töltötte el, míg a tehetetlenség egyre jobban bosszantotta. Leült az ágya szélére és a plafont bámulta.
Meg akart tenni mindent, amit Zsombor mellett nem lehetett.

De mégis mit rejt az a minden? - gondolkodott tovább, mikor nagy csörömpölésre lett figyelmes. Ijedten kapta fel a fejét és fordult a hang irányába. Határozott léptekkel indult meg, pedig sejtelme sem volt arról, hogy mi is történhetett odakint. A hang egyértelműen a konyhából jött. Odasétált, de nem lépte át a küszöbét. Az ajtófélfának dőlt és bekukucskált. Bérgyilkosról vagy bármiféle betörőről szó sem volt, senki sem akart az életére törni, vagy kifosztani Bellék otthonát - az egyetlen, amitől tartani lehetett az a konyha felrobbanása volt, méghozzá Botond kezei által. A férfi kétségbeesetten hevert a sok kipakolt konyhai eszköz között. A látvány rögtön mosolyra fakasztotta a lányt.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte Maja.

Botond felkapta fejét és a nőre szegezte tekintetét. Szemei elsőnek kusza érzésektől voltak tele, de ahogy észrevette Maját, teljesen ellágyultak. Rádöbbent, hogy nyomorult helyzete milyen nevetségesnek tűnhet, a gondolattól még ő maga is felnevetett és fejét csóválta.

- Talán segíthetne - dörzsölte tarkóját zavarában.

- Hogy mondta? - döbbent le.

- Megköszönném, ha picit javítana a sanyarú helyzetemen - magyarázta tovább Botond, mit sem sejtve Maja gondolatairól.

Meglepték a férfi szavai. Nem azt furcsállta, hogy segítséget kért, inkább azt, ahogyan tette.

- Innentől ez kölcsönös lesz? - vonta fel szemöldökeit játékosan.