Hol a határ?

6. Barátok

- Rég találkoztunk Maja - húzta ajkait széles vigyorra, amint megpillantotta a küszöböt épp csak átlépő lányt.

Maja sosem közlekedett még ilyen gyorsasággal. Ugyan a lábait nem érezte már, de valami észveszejtő sebeséggel hajtotta a Zughoz. Egyre fürgébb lépteket tett, miközben járókelőket kérdezett a hely hollétéről - hisz valójában még sosem járt ott azelőtt.

Míg a bárhoz sietett, többször is átgondolta, hogy hogyan fog cselekedni. Ezer meg egyszer átfuttatta az agyán a szavakat, amiket bocsánatkérés gyanánt mondani tervezett, viszont amikor odaért és megállt a férfi előtt, rájött, hogy amit tett az egy marhanagy őrültség volt. Elvesztették értelmüket a szavai, kiment a fejéből, hogy egyáltalán milyen céllal érkezett - egyszerűen csak állt és bámulta a férfit, kezében egy csomag muffinnal.

- Viszonozza a látogatást? - lépett ki a pult mögül Botond egy tálcával a kezében, amin néhány pohár ital állt. Egy öt fős társasághoz vitte, majd letett mindegyikük elé egyet-egyet. Kedves mosollyal az arcán biccentett az ott ülőknek, akik megköszönték a kiszolgálást, majd Maja felé indította lépteit. - Szóval? - állt meg előtte. Kezeit összefonta mellkasa előtt és a lányt vizslatta. Szemei ezúttal sötéten csillogtak - valami olyan érzés rejtőzött mögöttük, amit Maja még nem látott tőle. Ha a szája sarkában nem rejtőzött volna egy halvány kis mosoly, akkor talán meg is rémült volna a tekintetének furcsa, ismeretlen ragyogásától.

- Sajnálom - bökte ki végül. Igaz, a megtervezett nagy beszédének csupán kis töredéke volt ez az egyetlen szó, mégis tudta, hogy sokkal többet ért ez így egymagában, mint az a sok össze-vissza hablatyolás hegyibeszédként.

Jól érezte, hogy hatásos volt, hisz Botond egy pillanatra elkomolyodott. A mosolya eltűnt és a szemei is mást üzentek, amik Maja szívét egyszerre nyugtatták meg és parancsolták hevesebb ütemre.

- Egyáltalán nem volt miért haragudnom - szólt lágy hangon. - Főleg, ha abban az rejlik, amire gondolok - bökött a zacskó felé gyermeki vigyorral az arcán.

Maja bizonytalanul pillantott a kezében tartott muffinokra. Nem akart, de mégis Zsomborra gondolt. Arra, ahogy akkoriban belépett a cukrászdába, és azzal az életébe is. Azok a szerencsétlen csokoládés muffinok annyi emléket rejtettek magukban, hogy Maja képtelen volt csak úgy átnyújtani őket Botond kezébe. Tudta, hogy ezzel lezárhat egy Zsomborhoz vezető utat végre, de érezte, emellett nyitnia is kell egy újat Botond felé. Rémisztő egy gondolat volt, mégis valami azt sugallta neki, hogy meg kell tennie.

- Őrültnek nézhet, de nekem ez most elég fura és nehéz - pillantott fel Botondra.

- Ha gondolja megosztom magával őket egy kis beszélgetés közben - biccentett az egyik üres asztal felé.

Nem sejtette, hogy hogyan vagy egyáltalán miért, de Botond megértette a lányt. Nem gúnyolódott, nem vetett rá furcsálló pillantást, csak segíteni próbált mindenféle hátsószándék nélkül. Pedig egy kicsit sem érdemelte ezt Maja. Ő rideg volt a férfival és ellenséges, Botond mégsem zárkózott el tőle.

- Köszönöm - nyögte ki, amitől a boldog görbület Botond arcán még szélesebbre húzódott. Ismét csak egy szó hagyta el a száját. De az az egy, mintha sokkal többet jelentett volna a férfinak a többinél.

- Heni! - fordult a pult felé. - Tudnád tartani a frontot egy kicsit? - Az ott álló szőke lány mosolyogva bólintott egyet válaszként. Botond a sarokban lévő szabad hely felé biccentett, majd Maja és ő elindultak leülni oda.