BARÁTZÓNA | GILINSKY HU

tizenkettő

Casey

- Mindent megtettem... - mondatomat egy telefon csengése szakította félbe. Az enyém nem lehet hiszen kikapcsoltam. Ez csak is Jack telefonja lehet. A képernyőre mosolygott, az én kíváncsi kis énem pedig a telefonját bámulta, hogy láthassa Lily nevét. A szívem millió darabra tört. 

- Boldoggá tesz ugye? - kérdeztem tartva a választól. Jack lassan bólintott miközben a füléhez emelte a készüléket. 

Együtt boldogok, és nem én leszek az aki elrontja ezt a kapcsolatot. El akartam mondani az érzéseimet, de most már tudom, hogy a kapcsolatunk komolyan meghalt. 

- Hé, mennem kell, de később összefutunk, oké? - mondta Jack és a mosolya továbbra is letörölhetetlen volt. Csak bólintottam. Megnyaltam az ajkaim és próbáltam magamban tartani az érzéseimet amik hamarosan kitörnek. 

- Viszlát - motyogtam és figyeltem ahogy kilép a szobámból. Nem értem, hogy lehet ilyen vak. Nem látja, hogy valami zavar? Azt hittem a legjobb barátok azonnal látják amikor a másikkal nincs rendben valami.

Beszélnem kellett erről valakivel, nem akartam magamban tartani. Az egyetlen személy aki eszembe jutott az Sammy volt. Vajon még mindig szeretne beszélni velem, miután többször is figyelmen kívül hagytam? 

Remegő kézzel kapcsoltam be a telefonom és vártam, hogy felvillanjon a képernyőm. A telefonom több ember üzenetével bombázott. Leginkább a családom, mivel nem volt sok barátom. Sammy neve minden név közül kiemelkedett, ezért az ő üzeneteit olvastam el először. 

"Casey vedd fel a telefont kérlek" 

"Tudom mi történt, nagyon sajnálom, kérlek írj vissza"

"Casey tudom, hogy szomorú vagy, de beszélned kell valakivel" 

Az üzenetek megmosolyogtattak, jól éreztem magam, hogy valakit még mindig érdeklek. Még akkor is ha alapvetően eltűntem egy hétre. Úgy döntöttem válaszolok neki, mondván, hogy találkozzunk a parkban este 8-kor. Csak 5 perccel később kaptam választ. 

"Hála istennek, hogy válaszoltál, hamarosan látni foglak baby"

Tudtam, hogy Sammy alapvetően mindenkit bébinek nevez, csak az volt a baj, hogy ettől most különlegesnek éreztem magam. Ez az amit gyűlöltem magamban. 

Úgy döntöttem, hogy tisztességes leszek Sammy számára. Szó szerint úgy néztem ki, mint egy szar mivel egy hétig ki sem léptem a házból. Könnyű vékony farmert és egy fehér kötött pulóvert vettem fel. Csak egy egyszerű szerelés. Hajamat kiengedtem és az ujjaimmal lágyan áttörtem a hullámokon. 

Amikor eljött az ideje annak, hogy elmenjek azt mondtam a nagyanyámnak, hogy egy óra múlva jövök. Sammy már az egyik padon üldögélt amikor megérkeztem. Közelebb mentem hozzá és megálltam előtte. - Szia - szóltam mire Sam felnézett rám. Elmosolyodott és a csípőmnél fogva közelebb húzott és megölelt. Még mindig ült. 

- Sam - szóltam mire elengedett. - Sajnálom, csak hiányoztál - mondta. - Hogy vagy Casey? - kérdezte lassan. - Mit gondolsz? - nevettem fel szarkasztikusan. - Elvesztettem az anyámat és a legjobb barátomat aki iránt érzéseim vannak miközben ő mással jár - ki adtam magamból mindent.  

- Casey el kell engedned Jacket - Sam próbálta megfogni a kezem de elhúztam. - Sam, öt éve ismerem Jacket, én mindent tudok róla és ő is rólam. Mi mindent együtt csináltunk, nincs másom - fejeztem be és átkaroltam a mellkasom. 

- Én itt vagyok neked, a francba is. Ha nem törődnék veled most nem lennék itt - Sam felemelte a hangját. A cseppek elkezdtek hullani ránk, felnéztem és kinyújtottam a kezemet. Valóban esett az eső. Sam is észrevette ezért azt javasolta, hogy menjünk el valahová. 

- Nem, hazamegyek - mondtam a másik irányba mutatva. - Miért, nem tetszene anyukádnak... - Sam azonnal becsukta a száját felismerve mit mondott. Megráztam és elmentem anélkül, hogy bármit is szólnék. - Casey, várj, én nem így értettem - Sam próbált megállítani de én tovább mentem.