Depresszió árnyékában •BTS Suga ff• [BEFEJEZETT]

13. Rész

Yoongi Pov.:

Nem tudom, hogy csak a képzeletem játszik velem, vagy tényleg itt van. Csak tátott szájjal nézem, ahogy fut. Fut felém. De én semmi érdeklődést nem mutatok.

Keze lassan hozzámér, de összeesik. Teste felmondja a szolgálatot. Istenem de jó látni ilyen sok idő múlva.

Odarohanok hozzá és letérdelek mellé. Mit keres itt? El sem hiszem, hogy látom! Elveszem a haját a szeme elől és végigsimítom az arcát remegő kézzel.

-Úr isten Nam segíts! -mondom barátomnak aki kérdezés nélkül szalad és hozza a kocsiját.

Óvatosan felemelem a földről a pihe könnyű testét. Nagyon lefogyott.

-Ahjj Sami...mit csinálsz? - nyomom homlokához az enyémet és úgy suttogom neki.

-Itt vagyok! - száll ki Nam a kocsiból és bepakolja a fegyvereket a csomagtartóba.

Beteszem a hátsó ülésre, majd beülök mellé. Nam is beszáll és a korház felé veszi az irányt. Az út közben mindent elmondtam neki az elejétől a végéig. Barátom teljesen elképedt fejjel vezet tovább!

Mikor odaértünk gyorsan bejelentkeztünk és egyből megvizsgálták. Az orvosa meggyötört arccal közelített felénk....Sami mit csináltál?

Samara Pov.:

~Fehér falak, pittyogás, gépek,  infúzió....milyen ismerős ez a szoba! Csak azt nem tudom, hogy, hogyan kerültem ide! Szerintem meghaltam és most a mennyben vagyok...de akkor nem kapnék infúziót. Hmm...elgondolkodtató.

Hirtelen egy apró fickó fehér köpenyben jelenik meg a szobaajtóban. Mögötte szorosan áll Yoongi a kisírt szemeivel és engem néz. Jess kezét Tae fogja és próbálja vigasztalni, miközben ő is a könnyeivel küszködik, de próbál erős maradni. Mögöttük Ashlee és Hobi állnak. Nagyon szomorú arccal néznek. Végül pedig Sophi és Kook toppan be a szobába. Pontosabban egy Kook és ő próbálja behúzni Sophit. Nagyon ellenkezik és nem akar bejönni, de mikor a fiú behúzta, akkor sírógörcsöt kapott. Csak tudnám, hogy miért ilyen szomorú mindenki!

Az ágyból integetek nekik, de nem reagálnak. Kiszállok az alvó alkalmatosságból és ugrálni kezdek előttük, de ezt sem veszik észre. Szemük az ágyamra mered és el sem néznek onnan. Én is odapillantok, hogy megnézzem mi olyan érdekes az ágyamban.

Nem hiszek a látószerveimnek és meg is dörzsölöm őket. De nem! Nem változik semmi! Ott fekszem az ágyamban, csukott szemmel és nyugodtan. Most egy kicsit fehérebben mint szoktam lenni és.....~

Olyan gyorsan pattanak ki a szemeim és ülök fel az ágyban, mint még soha. Testem izzadt és zihálok. Ám ha ez csak álom is volt, a szoba nem változott. A gyors kelésemtől elborult az amúgy elég stabilan álló infúziós állvány, mire a szobában tartózkodó nővér felém kapta tekintetét, és a mellettem lévő pulzusnéző gépet figyelte. Törölgeti a szemét, majd halálos félelemmel az arcán kiszalad a kórteremből.

Egy másodperc múlva be is lép valószínüleg az orvosom és elkezd vizsgálgatni. Mindent rendben talál, majd megszólal.

-Hölgyem...maga...ömm...-megáll és maszírozza a halántékát. - maga meghalt......de visszatért....ez...ez elképesztő. H- hogy csinálta?

- N-nem tudom....álmodtam és az álmomban meghaltam, de most teljesen jól vagyok és nem tudom hogy kerültem ide..és..és...- magyaráztam volna az érzéseimet de belém folytotta a szót.

-Ez hihetetlen!!-csodálkozott- Próbáltuk újra éleszteni, 2 órán keresztül küzdöttünk az életéért, de nem sikerült megmentenünk. Maga pedig felriad magától a halálból?! Ez nem lehetséges....-csodálkozik.