Vigyázok rád

11.

Az emlékek szeszélyesek, tele vannak képekkel, apró részletekkel, jelentéktelennek tűnő hangokkal, amelyek még mindig össze tudják szorítani a szívünket.
Paulo Coelho

Miután Finn elment, üzent instagramon, és ugyan nem néztem az időt, de olyan hajnal 3-ra tippelek, amikor végleg lecsuktam a szemeimet. Addig szinte szünet nélkül beszélgettünk. Azon az estén mosolyogva aludtam el, és a gondolataim sem kattogtak. Egyszerűen csak csend volt, kívül is és egyben belül is, és amíg ez másnak unalmasnak hathat, addig nekem hihetetlenül nyugtató volt. Reggel hasonlóan keltem fel, a szokásos fekete karikáknak nyomuk sem volt a szemem alatt, és a szemem boldogan csillogott. Az egyetlen probléma az volt, hogy majd szétrobbant a fejem, pedig nem vagyok egy nagy fejfájós típus, és a torkom is sajgott kicsit.

- Jó reggeeelt! - ugrottam be anyu mellé az ágyába, elhatározva, hogy ezen a reggelen én leszek az ébresztője.
- Úristen, reggel van? - kérdezte álmos hangon. Nem csak én nem aludtam ezek szerint. - Mennyi energiája van valakinek...
- Ami azt illeti, egyáltalán nincs - mondtam, mit sem sejtve.
- Na, gyere ide - fogta meg a homlokomat, én pedig döbbentem feküdtem tovább. Már csak ennyiből is képes következtetéseket levonni, én pedig elismertem magamban, mint eddig már nagyon sokszor, hogy nála nincs jobb anya. - Tűzforró vagy!
Miután megmértük a lázam, ami mellesleg kifejezetten magas lett, anya rögtön bezavart az ágyamba, majd egy pohár vizet és gyógyszert tett a szekrényemre, és folyton körbeugrált, tulajdonképpen a semmiért. Csak megfáztam egy kicsit, de hiába mondogattam ezt, az ő szemében ez felért azzal, mintha a halálos ágyamon lennék. Mondjuk, pár óra múlva már én is így éreztem. Unalmamban és szenvedésemben már ötmilliószor görgettem újra az instát, és már épp kiléptem volna, de végül nem tettem. Ugyanis megakadt a szemem azon, hogy valaki követni szeretne, de nem ez volt benne a nagy dolog. Hanem az, aki szeretett volna. A nevet elolvasva dobbant egyet a szívem, de nem a pozitív fajtából. Ez nem olyan volt, mint amikor Finn közelsége miatt a szívem kiakart ugrani a helyéről. Rámentem az adatlapjára, egyenlőre ignorálva a követés kérését, de csak az fogadott, amire számítottam. Sok kép fesztiválokról, bulikról, és még annál is több lányokról, akikkel együtt pózol a képeken. Kiléptem onnan, nem bírtam tovább a fejét nézni, majd elutasítottam a kérést. Bár ilyen könnyen tudnám elutasítani a könnyeimet is, amik már az egész arcomat áztatták, és mindenféle előjel nélkül kitört belőlem a zokogás. Nem az zaklatott fel, hogy követni akart. Nem az, hogy látom, felhőtlenül éli az életét. Nem is az, hogy naponta akár 2 csajjal is kavargat. Egyszerűen már olyan régen láttam, képeken vagy akár valóságba, és olyan régen néztem bárhol az adatlapját, hogy most a közös múltunk összes emlékfoszfánya a szemem előtt lebegett. Eszembe jutott a kék szempár, a sármos arc, a személyisége, amivel tudta, hogyan kell levenni a lányokat a lábukról. A kapcsolatunk emlékképeit mindig próbaltam elnyomni magamban, de most azok is előkerültek az agyam leghátsó zugából, még nagyobb sírásra késztetve. Legszívesebben leütöttem volna magam, többször is, visszagondolva arra hogy szerettem őt. Fáj beismerni, de amíg ő tönkretett, én addig a legvéksőkig szerettem.
Hallottam, ahogy a bejárati ajtó kinyílik, majd szinte semmi időbe se telt, és Finn a szobaajtómban termett. Nem lett volna ezzel semmi baj, ha 1 a megfázásom miatt a reggeli jókedvem után most nem néznék ki úgy mint egy zombi, és 2 ha nem éppen most bőgném ki magam, pont így, pont előtte. Látszott, hogy mielőtt meglátott mosolygott, most viszont komoly arccal jött oda hozzám, és ült le mellém az ágyra.
- Baj van? - kérdezte esetlenül, ennek hallatára pedig mégjobban sírni kezdtem. Finn pár pillanatig habozott, majd befeküdt mellém, és gyengéden átölelt. Olyan óvatos volt, mintha egy vékony virágszálat ölelgetne, ami bármikor eltörhet. De ez már megtörtént. Nem engedett el, csak hagyta, hogy sírjak az ölelésébe burkolózva, közben csitítgatott, és a könnyeimet törölgette. Mire elég idő telt el ahhoz hogy a sírásom csillapodjon, gyengéden eltolta az arcomat, amit eddit a nyakába fúrtam, és folyamatosan simogatva azt, mélyen a szemembe nézett.
- Elmondod, mi a baj? - kérdezte kedvesen. Pár pillanatig haboztam annak a gondolatára, hogy milyen lenne, ha annyi idő után valakinek eltudnám mondani. Vajon könnyebb lenne a szívemnek, vagy a sebek ugyanúgy rajta maradnának? A fejemet rázva adtam tudtára, hogy nem. Nem akarom, hogy emiatt újra elhagyjon, vagy rosszabb. Undorodjon tőlem.
- Nyugodj meg - simogatta most már a hajam. - Itt vagyok. - szorosabban bújtam hozzá, és egy idő után sikerült lenyugodnom. Ekkor már csak Finn illata foglalkoztatott, és az, hogy mennyire biztonságban érzem magam a karjaiban. Mikor rájöttem, hogy ez amúgy neki nagyon kellemetlen lehet, eltoltam magamtól kicsit, és egy utolsót törölve a szemeimen, próbáltam normális hangsúlyt felvenni a bőgős, vékony helyett.
- Miért jöttél?
- Arra gondoltam először hogy átmehetnénk hozzánk, de így hogy beteg is vagy, nem hiszem hogy lenne kedved. Mit szólsz a filmnézéshez? - nézett rám csillogó szemekkel.
- Honnan tudod, hogy beteg vagyok? - pislogtam fáradtan.
- Észreveszem, ha valami változik veled kapcsolatba - nyomogatta a tv-t anélkül hogy felém nézett volna, és úgy jelentette ki ezt a mondatot, mintha természetes lenne. Próbáltam elsiklani felette, de azért a szívem kihagyott egy ütemet, és utána is rendezetlenül dobbant újra meg újra, miközben a fekete göndört tanulmányoztam. Miután kétszer is végigkapcsolt minden csatornát, de sehol se találtunk elfogadható műsort, felálltam az ágyból és a laptopommal tértem vissza.
- Haggyad, inkább gyere ide - paskoltam meg a mellettem lévő helyet az ágyban, ő pedig befeküdt mellém. - Stranger Things? - vidultam fel rögtön kedvenc sorozatom gondolatára. Igen, én voltam az a lány, aki pár héttel ezelőtt még nem tudta, mi olyan jó ebben a sorozatban és Finnben egyaránt, és én voltam az a lány, akit mind a kettő hidegen hagyott. Nos, azóta ezt már nem igazán mondhatom el magamról.
- Oké, indíthatod.
- Vaaagy - hagytam abba mindent, amit eddig csináltam, Finn szemeibe nézve. - Maraton?
- Az eltarthat hajnalig is - mosolygott.
- Engem nem zavar - mosolyodtam el én is.
- Engem se - mondta, aztán elindítottam az első részt.