Vigyázok rád

15.

Némely pillanat szinte tökéletes, tele fénnyel, reménnyel és nevetéssel. Az ilyen pillanatok örökké velünk maradnak.
Paul Griffin

Szólásra nyitottam a számat, de végül bezártam azt, keresve a megfelelő dolgot, amit mondhatnék. Egyetlenegy gondolatom volt, az pedig az, hogy nem mondhatom el neki. A szemem végig a kezemen tartottam, és azt kívántam, bár elnyelne a föld itt és most. Nem akartam hazudni neki, kifogást kitalálni vagy elrejteni előle. Mint már nagyon sokszor, most is elgondolkoztam rajta mi lenne, ha egyszerűen hagynám kiengedni magamból, de nem tudtam, Finn -e a megfelelő hozzá, hogy megtudja ezt. Különleges volt az első perctől fogva, de erről úgy éreztem, nem szabad tudnia. Ez mellett pedig hogyha megtudná, biztos hogy eltűnne az életemből, és a sok csalódás után ezzel már nem tudom, mit kezdenék. De a kérdése más dolgokat is felvetett bennem, többek között az emlékét, amit egész nap kizártam, viszont most az agyam minden egyes szegletébe belekúszott a gondolat, és kicsit még jobban fájt, mint máskor. Talán mert azt hittem, ez egy boldog nap lehet. Talán azért, mert ma egész nap nem gondoltam erre, ami most először fordult elő. Vagy talán azért, mert Finn kérdezte, az egyetlen ember akit meghagyok magam mellett. Elmotyogtam egy 'semmi'-t, és akaratlanul is elvezettem Finnről a tekintetem.
- Figyelj. - a kezét az állam alá tette, majd gyengéden felemelve azt érte el, hogy a barna íriszeibe nézzek. Ahogy ez megtörtént, elöntött a nyugalom és az érzés, hogy mellette biztonságban vagyok. - Nem tudom, mi ez az érzés bennem vagy hogyan, de azt tudom hogy történt veled valami. Segíteni szeretnék. Csak hagynod kell.
- Nem tudsz - ráztam meg kicsit a fejem.
- Megpróbálnám.
- Finn... - kezdtem volna bele, de Deborah hirtelen megjelenése megakadályozott benne. Csendben ültünk, és vártuk hogy elhúzzon, de nem úgy tűnt, mint aki elsieti a dolgokat.
- Miattam nem kell abbahagyni - mondta a nyálas hangján, amiről mindenki tudta, hogy csak egy álca, vagy egy túljátszott szerep a sok közül. Igen, határozottan Deborah az, akivel soha az életben nem akarnék találkozni.
- Tulajdonképpen de - morogtam, és felállva az ágyamról megfogtam Finn kezét, és kivezettem őt a házból. Egy darabig csendben sétáltunk, majd leültünk a fűbe, egymással szembe.
- Ha nekem vele kéne lennem egy hétig összezárva, szerintem fejbe lőném magam.
- Már tervezgetem - mosolyodtam el, majd mint általában, most is elkezdtem tépkedni a füvet.
- Az előbb mondani akartál valamit - nézett újra a szemembe várakozóan, én pedig sóhajtottam. Nem úgy tűnt, mint aki könnyen feladja a próbálkozást, de én se az vagyok, aki könnyen beadja a derekát.
- Hagyjuk - pár másodpercig még engem nézett, majd bólintott, és többet nem szólalt meg ezzel kapcsolatban. Megnyugodtam, de csak egy időre. A kérdése, valamint az, mennyire tudni akarja ezt, kétségbeesetté tett. Azon gondolkodtam, merre tereljem a témát, hogy ezt teljesen jegelni tudjam, de nem volt rá szükség, ugyanis Finn telefonja jelezte, hogy üzenete érkezett. Majd még egy. És még egy. Egy idő után már nem is számoltam, lehetetlen lett volna. Az első párat Finn még elolvasta és válaszolt is rá, a többit viszont már ignorálta, ezalatt én csöndesen nézelődtem azon gondolkodva, vajon ki keresheti ennyire. Egyáltalán egy embertől jött, vagy mindegyik más-más embertől? Vajon lányok? Vajon a barátnője? Megráztam a fejem, hogy elkergessek minden ilyen gondolatot a fejemből, és visszatérjek a valóságba. Nem foglalkozhatok az üzeneteivel.
- Bocs, pár haverom lejön hozzánk, és nem találnak ide - túrt bele a göndör fürtjeibe.
- Úgy érted hogy ide, hogy ide? - mutattam körbe a tábor féleségben. Finn elnevette magát az értetlen arckifejezésemen.
- Miért, ez olyan lehetetlen lenne? - kérdezte mosolyogva. Akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy nála aranyosabb fiúval még nem találkoztam. Olyan mint egy nagy, boldogságtól túlfűtött szeretetbomba, ami az ellentettje az én lehangolt, visszahúzódó, enyhén antiszociális személyiségemnek.
- Nem, csak... nem tudom - nevettem el magam én is. Mellette más vagyok. Önmagam vagyok, és abból is a boldogabbik verzió. Egy hajtincset a fülem mögé túrva kezdtem el a földet nézni, mikor egyre hangosabb fiú nevetéseket és lépteket hallottam meg, a közelünkben. Azt hittem, csak a saját osztálytársaink, így nyugodtan néztem fel azon gondolkozva, vajon most milyen hülyeséget csinálnak, de az elképzelésem nem jött be. Három ismeretlen, de mégis elég ismerős fiú lépkedett felénk, folyamatosan lökdösve egymást, és ahogy rájuk néztem, hasonlítottak Finnre. Ugyanolyan gyerekesen és aranyosan vidámak voltak, szinte jó volt rájuk nézni. Ahogy észrevettek minket, még nagyobb vigyor lett az arcukon.
- Szóval ő az, akiről éjjel-nappal álmodozol és akinek nem mersz szerelmet vallani? - szólalt meg az egyikük. Göndör, barna haja volt, de eltért Finnétől, a szeme viszont hasonlított az övére - ugyanolyan boldogan csillogott mindkettejüké. Még mielőtt fejben leüthettem volna magam amiatt hogy más fiúkat hasonlítgatok Finnhez, elért a tudatomig amit a fiú mondott, és kikerekedett szemekkel fordultam Finn felé. Az arca vörös volt, a szeme pedig szintén olyan meglepődöttségről árulkodott, mint az enyém. Még mielőtt Finn bármit mondhatott volna, egy másik fiú megelőzte őt.
- Wyatt, ne legyél már szemét! - röhögte el magát.
- Hallod, le kéne fotózni a fejüket - nevetett ezek szerint Wyatt, annyira, hogy már majdnem olyan vörös lett a feje, mint Finné.
- Nyugi, Finn semmi ilyet nem mondott, csak ugrat ez a hülyegyerek - szólalt meg újra a másik srác. Barna, egyenes haja van, és kedves mosolya, amit nem igazán sikerült viszonoznom. Fel sem fogtam, hogy "vendégeink" vannak, de máris egy olyan helyzetbe hoztak, ami szintén elég meghökkentő volt, szóval még egy kis időre szükségem volt ahhoz, hogy bármit is reagálni tudjak. Finn arca kezdte visszakapni az egészséges színét, és lepacsizott a fiúkkal, akik nem zavartatták magukat, egyből leültek mellénk a fűbe. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, és elfogott a szorongás, valamint a félénkségem és szótlanságom is kezdett visszatérni. A boldog Pamela mint egy köd, elpárolgott, és helyébe lépett a régi.
- Nem is mutatsz minket be egymásnak? - kérdezte boldogan az egyikük, én pedig ha ez lehetséges méginkább zavarba jöttem, mint már voltam.
Ha nem változtam volna meg. Ha nem hagyom csak úgy annyiban a dolgokat, ha nem adom fel, ha küzdök, ha kitartok, ha tovább megyek. Ha most ugyanolyan lehetnék, mint régen. Sokkal több a ha, mint a valóság, ez pedig csakis az én hibám. Megváltoztam. A lehető legrosszabb irányba. Ha most úgy ülnék itt, hogy Londonban semmi sem történt, ha még mindig lennének barátaim, társasági életem, ha még mindig tudnám, mi az a boldogság akkor most szívesen fogadnám ezeket a fiúkat. Mert már ránézésre is hihetetlenül szimpatikusak, de nem lehetünk jóban. Senki se marad mellettem, én pedig ezt elfogadtam, sőt, egy idő után már nem is akartam senkit magam mellé. Egy burokban éltem, azt gondolva, ez a legbiztonságosabb, és hogy így megtudom védeni magam a csalódásoktól. Pedig ha még a régi önmagam lennék, ezek a fiúk akár a legjobb barátaim is lehetnének, ahelyett, hogy minden megszólaláskor csak félelmet érzek, és azt, hogy felesleges ez. Felesleges találkoznom velük, felesleges beszélnem és felesleges bármilyen érzelmet kimutatnom. Hiszen elhagynak. Mind ezt teszik.
- Ők itt a legidiótább emberek a világon - tárta ki színpadiasan a kezét Finn a három fiúra mutatva. - Ő pedig a legszebb lány, akivel ti valaha találkoztatok - mutatott most rám, én pedig azt hittem, rögtön elájulok. Éreztem ahogy elvörösödök, és egy apró mosollyal, amit a kijelentésével ért el, a fülem mögé tűrtem a hajam megpróbálva leplezni, hogy ezzel a pár szóval mennyire boldoggá tett.
- Örvendek, Legszebb Lány Akivel Valaha Találkoztam - vigyorgott az egyikük.
- Én is - mosolyodtam el egy kicsit.
- Mivel Finn nem tud értelmes lenni - nézett az említettre, aki bemutatott neki -, ő itt Wyatt, ez Jack, én pedig Jaeden vagyok - mondta az, akinek az elejétől fogva a legkedvesebb mosolya volt. - És te?
- Várj! - kiáltott fel, azt hiszem Jack, ezért a szólásra nyitott számat be is csuktam. - Találgatok.
- Na ne - forgatta meg a szemét Finn, és Wyattal meg Jaedennel együtt nagyot sóhajtottak.
- Bonny? - a fejemet ráztam, mire egy kicsit elgondolkodott. - Kath?
- Nem - vigyorodtam el.
- Rose? Denise? - mind a kettőre egy-egy fejrázással reagáltam. - Tudom! Úgy nézel ki, mint egy Brenda - csettintett, és a győztesek mosolyával nézett rám. Finn a tenyerébe temette az arcát, én pedig elnevettem magam az egész helyzeten.
- Helyett Pamela - mondtam, mire a srác csalódottan nézett rám.
- Nekem akkor is Brenda vagy - vonta meg a vállát kicsit duzzogva.
- Te már most leszívtad az agyam egész napra - Jack elterült a fűben, és úgy beszélt hozzánk.
- Nekem egész évre - szólalt meg most Jaeden, én pedig elmosolyodtam, majd Finnre kaptam a fejem. Engem nézett. Egy kis mosoly terült el az arcán, ami engem is mosolygásra késztetett, még nagyobbra, mint eddig.
- Amúgy lesátorozhatnánk, tökre elfáradtam.
- Abba hogy 2 órán keresztül ültél a kocsiba? - röhögött Jaeden.
- Abba is el lehet fáradni - mondta Jack, és hogy nyomatékosítsa, még ásított is egyet. Szóval nem telt sok időbe, mire az összes fiú felpattant és a sátrat kezdték el összeszerelni, amiben a három fiú fog aludni egy hétig. Már éppen elkezdtem volna segíteni nekik, mikor Jaeden gyengéden megfogta a kezem, és elhúzta azt a sátortól.
- Neked nem kell csinálni - mosolygott rám, amit most már viszonoztam.
- Szívesen segítek - vontam meg a vállam.
- Inkább megmutathatnád ezt a helyet, eléggé felkeltette az érdeklődésemet.
- Persze - tűrtem egy tincset a fülem mögé. Nem, nem vagyok mániákus, amiért rengetegszer ezt csinálom, egyszerűen már megszokássá vált. Miután Jaeden szólt a többieknek hogy leléptünk, amit amúgy nem kis hőbörgéssel fogadtak, hiszen őket idézve "Jaedent is befogták volna rabszolgának", elindultunk a faházakhoz.
- Ez itt az enyém - mutattam rá, mikor odaértünk. Jaeden felkocogott a lépcsőn, és már majdnem bement az ajtón. - Nem ajánlom - erre a mondatomra visszafordult, és kérdő fejjel nézett rám. - Ha nem akarod kiszabadítani a most még nyugalomban lévő sárkányt, maradj itt.
- Oké, nem kell többet mondanod - rögtön lejött mellém. - De amúgy... ki az?
- A legrosszabb rémálmod - Jaeden kezdett egyre ijedtebb lenni, én pedig elnevettem magam. - Név szerint Deborah, de két percnél tovább lehetetlen kibírni mellette.
- És te mégis vele vagy egy házba.
- Így osztottak be minket. Majd ráfestem az ajtóra, hogy "ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel" - idéztem az egyik régebbi kedvenc filmemből, Jaeden pedig elnevette magát. Tovább sétáltunk, kicsit elhagyva már a faházakat, és még messzebb kerülve Finnéktől. De nem bántam. Soha nem gondoltam volna, vagy legalábbis pár hónapja már nem, hogy lesz egy olyan srác, aki mellett feloldódnak bennem a gátak, természetesen Finnen kívül.
- Vicces csaj vagy - jegyezte meg Jaeden, én pedig ránéztem. Mosolyogva nézelődött, ami nem meglepő. Összességében a hely, ahol voltunk, csodálatos volt. Kicsit ijesztő a sok, magas fa és gyér fény miatt, de csodálatos.
- Köszi, azt hiszem. Te meg vicces fiú.
- Mármint úgy értem - nevette el magát -, hogy nem olyan üresfejű szőkeség, amilyen Finn mellett lenni szokott. És még csinos is vagy.
- Dehogy. De köszönöm - mosolyodtam el őszintén.
A hely nagy részét körbesétáltuk ezután. Voltunk a faházaknál, a tisztáson, ahol semmi sem volt, csak végeláthatatlan fa és magas fű. A tenger melletti részhez is eljutottunk, ami nem volt ugyan közel a tengerhez, de még innen is látni lehetett, de a hegyek melletti résznél is voltunk és még az erdőnél is, bár amikor az osztályfőnök meglátott minket, rögtön el is zavart. Mialatt Jaedennel voltam, nem görcsöltem semmin, nem gondolkoztam és nem aggódtam - csak élveztem a jó időt, a tenger hangos hullámzásait, a madár hangokat, a friss levegőt, a zöldellő környezetet és Jaeden társaságát is. A kis hibáival együtt, de tökéletes volt az egész, én pedig sokkal többet vigyorogtam ez idő alatt, mint máskor. De még így is a fejemben motoszkált Finn hangja, szemei, göndör fürtjei és a nevetése, és a tudat, hogy milyen jó lenne, ha itt lenne. Miközben ezeken gondolkoztam, sétáltunk el egy közelünkben lévő játszótérhez, ahol mind a ketten elfoglaltunk egy-egy hintát. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Jaeden megfordult az ülésben, így velem szembe került, közelebb hozzám mint a rövid ismeretségünk óta bármikor.