Vigyázok rád

8.

Az érzések, amiket irántad érzek, felemésztenek. Nem tudom, hogy ez szerelem-e, de valami hatalmas dolog, amit nem tudok csak úgy lerázni magamról.
Elin Hilderbrand

- Nézzétek, kihez van szerencsém - vigyorodott el szélesen az "áldozatom", és körbefordulva a haverjai között, közelebb lépett hozzám. Finn értetlenül figyelte az eseményeket, hiszen neki azt mondtam, hogy nem ismerek innen még senkit rajta kívül. Ez igaz is volt.

- Bocs - mondtam, és már kerültem volna ki, de visszarántott. Ennek a fazonnak mániája, hogy mindig visszaránt magához, mikor elakarnék épp menni? Pedig ha nem így tenné, a rúgásaimat is megúszta volna.

- Állj csak meg, a múltkorit nem intézzük el ennyivel - szorította meg a karomat, mellesleg nagyon erősen.

- Engedj el! - csattantam rá, de csak erősebben szorított, amitől már bekönnyeztem, annyira fájt.

- Azt mondta, engedd el! - emelte fel a hangját Finn, de a kezemet szorongató srác csak gúnyosan elnevette magát.

- Miért, mit csinálsz? Megversz? Nézz már körül, vagy 8-an vagyunk ellened - mondta jókedvűen, és már emelte a kezét. Voltak tippjeim, mihez készült, mire olyan dolog történt, amire nem számítottam. Finn bevert neki, de akkorát, hogy még szinte én is hallottam azt a töréshangot. A szorongatóm rögtön elengedett és hátratántorodott, de hamar kapcsolt, és rögtön vissza is ütött Finnek. A szám elé kaptam a kezem, és hirtelen fogalmam sem volt, mit csináljak. Végül Finn állt nyerésre, és mikor már épp eleget adott a srácnak, de nem annyira és annyit hogy komolyabb baja is legyen, mellém lépett. Még hallottuk, ahogy elhaladva tőlük a seggfej ordibál a "haverjaival", amiért azok csak álltak és nézték a verekedést, de nem nagyon tudtam rá koncentrálni. Miután már nem láttuk őket a hátunk mögött, megállítottam Finnt és szembefordultam vele. A szája sarka véres volt kicsit, de ettől függetlenül nem tűnt úgy, hogy bármi komolyabb baja lenne. A vigyorgó arca is erről árulkodott.

- Ekkora nyápicokat! Még csak meg se mozdultak. Te jól vagy? - kérdezte, én pedig bólintottam.

- Már másodjára mentesz meg - néztem mélyen a szemébe.

- Még sokszor megteszem, ha kell - simított végig a kezemen, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Egy olyan érzés kerített hatalmába, amitől nem tudtam hogy örüljek vagy megijedjek. Nem is értettem teljesen. Csak azt tudtam, hogy ez a srác elképesztő, és hogy pár nap alatt elérte nálam, hogy iszonyatosan kötődjek hozzá. Minden múltbéli sérelmem mellett is. Mellette biztonságban érzem magam.

- Kezdesz belejönni a hősködésbe - mondtam mosolyogva, ő pedig elengedte kezem. Egy kicsit csalódott lettem ettől, szinte már hiányoltam a kezét a kezemen. De végül is, nem tudom mit várok. Megmentett kétszer is, mert normális és egy jó ember, minden ilyen lánynak segített volna. Ebbe nem kéne többet beleképzelnem, mint ami van. És legfőképp, soha többé nem kéne beleesnem abba a hibába, hogy bármilyen érzéseket táplálok egy fiú iránt. Szóval összeszedtem magam ezalatt a pár másodperc alatt, és magamban mindent visszaállítottam arra, ahogy a dolgok voltak bennem 4 nappal ezelőtt. 4 nappal ezelőtt még nem ismertem Finnt, nem voltak ilyen érzelmeim iránta és még nem voltam megnyílva senkinek. És az úgy volt jó.

- Én már csak ilyen vagyok. Hősies, helyes, szexi... - kezdte sorolni, én pedig játékosan rácsaptam a karjára.

- Azt kihagytad, hogy egoista - kezdtünk el újból sétálni.

- Nem rémlik, hogy bármit is kihagytam volna. Ja, de! Sármos, vicces, tökéletes... - mondta, én pedig elnevettem magam. Így értünk haza, a kezdeti stressz újra beszélgetésbe, és nevetésbe csapott át. Mikor a házunkhoz értünk, mind a ketten megálltunk, és egymás szemébe néztünk. Nem beszélgettünk, viccelődtünk vagy akármi, egyetlen dolog volt abban a pillanatban, az pedig a csend. - Szólj, ha bármi van. Első dolgom lesz, hogy segítsek - mosolyodott el kedvesen.

- Miért vagy velem ilyen kedves? - csúszott ki a számon. Ez így kimondva gázabb volt, mint ahogy azt a fejemben elképzeltem, és nem is akartam rá igazából rákérdezni, csak ez a kérdés annyira ott motoszkált az agyam hátsó zugában, hogy szinte átvette az irányítást a szám felett, és anélkül mondtam ki, hogy akartam volna.

- Ne legyek? - röhögte el magát lazán.

- Nem tudom, csak fura - mondtam halkan. - Mármint nem azért, mert nem lehetnél az vagy ilyenek, csak senki nem volt velem ilyen közvetlen, és segítőkész. És nem tudom, lehet tévedek, de olyan mintha nem csak szánalomtól tennéd, meg ilyesmi. Vagy legalábbis úgy tűnik, nem tudom - hebegtem össze-vissza.

- Pamela, azért tűnik úgy, mert úgy is van. - mondta kedvesen. Több reakcióra számítottam, például, hogy elmondja az okát, de nem így tett. Én pedig nem erőltettem.

- Köszönöm. - mondtam, és elköszönve tőle, bementem a házba.
Aznap este nem tudtam másra gondolni, csak rá. És ez nagyon idegesített. Próbálkoztam tv nézéssel, sorozatnézéssel a gépemen, zenehallgatással, sőt, még pár könyvembe is belenéztem. De a gondolataim mindig visszakalandoztak Finnre, vagy épp ha nem rá, akkor a kezeinkre. A kezére. Az én kezemen. Ennek a gondolata annyi adrenalint és boldogsághormont adott, mint 10 csoki összesen, bár még talán keveset is mondtam. Most már nem a bizonytalanság öntött el vele kapcsolatban, hanem a boldogság, hogy milyen aranyos, mennyire imádom a haját, hogy akár több napig képes lennék a szemébe nézni, azokba a gyönyörű szemekbe. Hogy milyen szívesen indítanám vele a napom, és zárnám is le ugyanígy. Hogy ameddig csak tehetném, fognám a kezét, és soha nem engedném el. Igen, Finnek sikerült érzéseket kiváltania belőlem. Én pedig ennek egyrészt baromira örültem, és egyrészt baromira dühös is voltam magamra, na meg rá, attól függetlenül, hogy ő semmiről sem tehet. Egyszerűen csak megjelent, pont akkor, amikor épp szükségem volt rá, és nem hagyott magamra.