Gravity Falls Fanfiction -One Year Later-

VII. Fejezet

*Mabel*
Reggel sokkal nyugodtabban keltem, mint ahogy azt vártam. A tegnapi kiborulásom után kicsit szégyelltem magam reggel, viszont az eset újból bebizonyította, hogy a bátyámra mindig számíthatok, és ez nagyon boldoggá tett.

Az ágyamban felülve megdörzsöltem szemeimet, ásítottam, majd ismét megpróbáltam megszokni a gondolatot, hogy kicsoda az a bizonyos vendég, akivel egy házban vagyunk.

A lépcsőn lecsoszogva szemforgatva vettem tudomásul, ahogy a bácsikám Billel nevetgél. Megint. Arggh.
- Jó reggelt. - morogtam oda nekik.
- 'Reggelt! - köszönt a szőke még mindig mosolyogva. Hogy törölném le azt az idétlen vigyort a képéről! A kezeim ökölbe szorultak.
- Szia Mabel! - Mondta kedvesen Ford, mielőtt még meggondolatlanságot mondtam volna. - Kérsz gofrit? - kérdezte.

Sóhajtottam egyet, majd úgy döntöttem, felesleges puffognom Cipher miatt, attól még nem megy el. Így hát elmosolyodtam.
- Igen, köszi! Van epres szirup hozzá? - Bólintott. - Amúgy Stan bácsi hol van? - kérdeztem csodálkozva.
- Ő még alszik - csóválta meg a fejét mosolyogva. - Mindig ilyen lusta volt? - töprengett, mire azonnal bólogatni kezdtem, és nem bírtam megállni hogy ne nevessek fel.

*Bill*
Tegnap Mabel sokkal rosszabbul reagált, mint ahogy számítottam rá. Persze nem vártam hogy a nyakamba borul, és azt mondogatja hogy "Hiányoztál!", de nem hittem volna hogy sírva a szobájába rohan, miután meglát.

Mégis, nem tudom miért, de az jobban zavart, hogy Fenyőfa rólam is megfeledkezve szaladt utána. Viszont nagyon furcsa dolog történt. A Hatujjú megdöbbentően barátságosan viselkedett velem, és ha nem látszott volna hogy mennyire őszinte, gyanúsnak gondoltam volna. De nem volt az! Még ma reggel is rettentő kedves volt, szinte rá sem ismertem.

- Bill! - szakított ki a gondolatmenetemből a vénember - Lehoznád kérlek a porszívót az emeletről? Az alacsonyajtós fülkében van a dolgozószobám mellett. - Pillantott rám könyörgőn, miközben kezeit megemelte, mutatva ezzel, hogy tiszta massza.

Ugyanis Ford éppen valami tésztát készített, és szinte egy pillanatra sem hagyta abba a gyúrását. A porszívó valószínűleg a földön heverő kevéske liszt miatt kellett.
- Persze, megyek és megkeresem - indultam el a lépcső felé, azon gondolkodva, hogy hogyan is nézhet ki egy porszívó.

A hosszú, sötét folyosón sétálva minden lépésem hangos puffanásként hatott, de ez fel sem tűnt, ugyanis teljesen el voltam merülve a folyosót díszítő képek nézegetésében. Az egyik képen Dipper és Mabel összeölelkezve álltak egy iskolai fotózáson. Nagyon régen készülhetett ez a fénykép - de még így is simán fel lehetett ismerni az ikreket. A következő, kissebb keretes fotó egy családi képet ábrázolt, amin már Ford is rajta volt. Nagyon boldognak tűntek. Hirtelen égető szúrás hasított bele a mellkasomba. Gyorsan odakaptam a kezeimet, hátha csillapodik, de kicsit sem enyhült - Mi a fene?! -kérdeztem magamtól ingerülten.

Ekkor rá kellett döbbennem, hogy nekem soha sem volt családom. És soha sem szerepeltem ilyen családi képen. És soha senki sem szeretett még engem, főleg nem úgy, ahogy ez a család egymást szereti. És ekkor rámtört a bűntudat. Hogy tehettem azt a szörnyűséget a Pines-családdal? Miért voltam olyan vak, hogy nem vettem ezt előbb észre? Mondjuk nem valószínű, hogy az akkori énemet ez kicsit is érdekelte volna. De azóta megváltoztam. És bánom, amit tettem. Igaz, a személyiségem nem változott, de korábbi őrült terveimet szégyenkezve próbálom elfelejteni.

A képek a falon egyszercsak elfogytak, és egy sötétbarna ajtóhoz értem, amire egy papírlap volt felragasztva. "Dipper és Mabel szobája". A lap tele volt ragasztgatva cicás és lovas matricákkal, amit vélhetően Hullócsillag ragasztott fel.

Elmosolyodtam. Fenyőfa kézírása kísértetiesen hasonlított a hajdani Stanford Pines írásához.
A kezem a kilincshez nyúlt, még mielőtt átgondoltam volna hogy mit teszek.

A lehető leghalkabban próbáltam lenyomni az ezüst festékkel bevont vasdarabot, és miután elégedetten állapítottam meg, hogy Fenyőke túlságosan elmerült a "munkájában" ahhoz, hogy észrevegyen, halkan mögélopóztam. Átnéztem a válla felett, hogy megtudjam, mit csinál.

Nem hittem a szememnek. Egy vaskos jegyzetfüzet mellett az a napló volt az asztalon, amit tavaly elégettem a saját varázserőmmel. Ráadásul azon az oldalon volt kinyitva, ahol Ford rólam írt.

Dipper mélyen elmerülve jegyzetelt, néha felemelve az UV lámpát, ellenőrizve, hogy biztos nem hagyott e ki valamit, néha kiradírozott egy-egy szót vagy mondatot, és nagyon koncentrált. Jobban szemügyre vettem a csíkos lapokból álló kötetet, amibe a fiú írt, de egy mondaton megakadt a szemem. "Nem olyan rettentő, mint amilyennek korábban hittem."

Gyorsan a számra tapasztottam a kezemet, hogy megpróbáljam visszafojtani a kitörni készülő kuncogásomat. De megint túl meggondolatlan dolgot tettem. Mintha nem is én irányítottam volna a kezeimet, hirtelen felindulásból hátulról átöleltem a barna hajút, mire az megmerevedett ültő-helyzetében.

- Tényleg nem vagyok olyan rettentő? - már nem bírtam visszafogni magamat, hangosan felnevettem.
...
Folytatása következik...
Köszönöm, ha elolvastad, ha tetszett, ne felejts el szavazni!😊🌲🌈🌠