Gravity Falls Fanfiction -One Year Later-

XII. Fejezet

*Bill*
Hihetetlen volt. A tágas zöld területen, ahol összegyűltek az emberek, mindenki önfeledten kacarászott, beszélgetett, volt aki énekelt is! Nem tudtam betelni az érzéssel, ami körüljárta a testemet. Izgatott voltam, kíváncsi, és boldog. Az emberek nem rettegve, vagy utálkozva néztek rám, hanem mosolyogva, mindenfelől csillogó szemekkel pillantottak felém, a mellettem ülő ikrek pedig jókedvűen meséltek egymásnak mindenféléről, amit fél füllel hallgattam is. De a figyelmem nagy részét arra szerettem volna fordítani, hogy ezt a csodálatos érzést örökre magamba szívjam. Örökre itt akartam maradni velük, a boldogsággal, és ezzel a csodálatos nappal. Akkor is, ha még csak most kezdődött el ez az egész.

Kicsivel később kiosztottak mindenkinek egy-egy doboz ebédet, amit Fenyőfa szerint mindenki kifizetett még a tábor előtt, a jelentkezésnél. Elkezdtük elfogyasztani a gőzölgő rántotthúst a teljesen sótlan főttkrumplival, ami őszintén szólva elég pocsék volt. De egyáltalán nem panaszkodhatok, amikor nekem is megvették, úgyhogy érdekes fintorokat vágva, de sikerült megennem.

- És most kezdődik az edzés! Mindenki! Bemelegítünk. - találtuk szembe magunkat ugyanazzal a férfivel, aki üdvözölt minket nemrég, csak szemlátomást átvette a sportruháját, és megjött az üvöltözős kedve.
- Pszt. Miért kiabál? - suttogtam oda Dippernek erősen artikulálva, mire elfojtotta a nevetését, és megvonta a vállát.
- Ő az edző. Szokj hozzá. - suttogta vissza. Azt hiszem, kemény hétnek nézünk elébe.

Tíz perc nevetséges tornagyakorlat után előkerült a kosárlabda. Az ősz hajú kettészedte a kábé húsz tagból álló csapatot, a két utitársamat az ellenségekhez állítva. Érdekes lesz, hogy pont ellenük kell majd játszanom. Azt mondjuk nem értem, hogy Mabel miért állt be játszani, amikor a pálya szélén ültek azok, akik nem akartak részt venni, de mindenesetre az ő dolga.

A sípszó hangjára elkezdtem futva megközelíteni a narancssárga gömböt, majd amikor odaértem a szőke sráchoz, aki birtokolta, minden erőfeszítés nélkül kipattogtattam a kezei közül, mire ő nagyot nézve futott utánam. Nem tudott lépést tartani velem. Elvigyorodtam. Ez egyszerűbb lesz, mint hittem. Láttam a két sötét hajú csapattársamat, ahogy engem szuggerálva bíztatnak arra, hogy passzoljam oda nekik a labdát, de mit sem törődve velük, egyenesen a palánk felé futottam. Végig pattogtattam a játékot, egyfolytában kivédve az utánam kostató játékosok 'cseleit', majd amikor már nem sok választott el a célomtól, csont nélkül bedobtam. Mindenki értetlenül nézett rám, majd amikor leesett nekik, hogy pontosan mi történt, a tekintetükben egy kis irigységet fedeztem fel, egyesek rámmosolyogtak, a többiek lepacsiztak velem, néhányan már indultak a következő körre. A barna hajú fiún akadt meg a tekintetem, aki őzikeszemeit meresztve figyelt hol engem, hol a palánkot, és olyan csodálkozás és ámulat tükröződött a szemeiben, hogy muszáj volt elnevetnem magamat.
- Szép volt Bill! De a következőt mi fogjuk nyerni! - kiabált oda nekem Mabel. Az ő szemében az elhivatottság látszott, mire hitetlenül néztem rá.
- Majd meglátjuk. Ne bízd el magad! - vágtam vissza szórakozottan, mire kinyújtotta a nyelvét, és indult a pálya közepére, hogy elkezdhessük a következő kört. Én is így tettem.

Végül, miután mindenki elfáradt, és négy ponttal nyert a csapatom, abbahagytuk a játékot. Valamennyien lepacsiztak velem és gratuláltak egymásnak, én pedig úgy döntöttem, hogy odamegyek a feltűnően jókedvű Pines ikrekhez.
- Szép volt! Jól játszottatok. Bár... azért van még mit fejlődni. - feszítettem be a karizmomat vigyorogva, mire mindketten felnevettek, Dipper meg játékosan a mellkasomba bokszolt.
- Fogalmam sincs, hogy hol tanultál meg kosarazni. A démonok mióta labdáznak? - vonta fel a szemöldökét a lány, mire Fenyőke is értetlenül nézett rám.
- Nekem semmit sem kell gyakorolnom. - kacsintottam, de erre már nem kaptam választ. Helyette megdobtak egy palack vízzel és egy törülközővel. Nevetve felemeltem a kezeimet.
- Jó, jó, csak hagyjátok abba! - röhögtem, mire szemforgatva rámhagyták.

A játék után a legtöbben élőhalott -módjára vonszolták magukat a szobákba. Nagyon fárasztó volt a több órás edzés, de mivel ez még csak az első nap volt, számítottam rá, hogy ennél csak kimerítőbb lesz. A barna hajú fiú még akkor kért hármunknak egy közös szobát, amikor megérkeztünk a 'recepcióhoz', így egyenesen mehettünk a második emeleten található lakosztályunkba. Mindenkit négyesével osztottak be a szobákba, de mi még nem tudtuk, ki lesz a szobatársunk.

Az ajtó elé érve bekopogtam, de mivel senki sem válszolt, és zárva is volt, elkértem a kulcsot, amivel be tudtunk nyitni. A helyiség pont akkora volt, hogy befért négy ágy, hozzá tartozó szekrényekkel. - Elég szűkösen fogunk itt elférni... - gondoltam magamban, miközben az apró ablak melletti ágyra dobtam a kölcsön-táskámat.

- Naaa... Ki akar felelsz vagy mersz -ezni? - ugrott Mabel boldogan az ágyra, majd izgatottan nézett felváltva rám és Dipperre. A fiú sóhajtva megforgatta a szemét, majd odament a húga ágyához, és lehuppant mellé.
- Úgysincs más dolgom. Éés van pár dolog, ami érdekelne - nézett rám reménykedve. Jó érzéssel töltött el, hogy ezek szerint már nem neheztelnek rám a Pines ikrek a tavaly történtek miatt.
Én is odasétáltam Mabel ágyához, majd gondolkodás nélkül Fenyőfa mellé ültem a takarón. Az ágy vészjóslóan megreccsent, ezzel tudtunkra adva, hogy nem bírja már sokáig.
- Én kezdek. - vigyorodott el a lány - Bill. Felelsz vagy mersz?
- Merek. - emeltem fel a szemöldököm kíváncsian.
- Jó. Akkor... Puszild meg a tőled jobbra ülő személyt. - csillantak fel a szemei. - Ez vicces lesz. - gondoltam, miközben Dipper felháborodottan tiltakozott a testvére kérése hallatán. Odahajoltam a barna tincseihez, és belepusziltam, mire ő félbehagyta a mondatot, és összerezzent a mozdulatomra. Muszáj volt felnevetnem azon, ahogy egy szempillantás alatt fülig vörösödött, Mabel pedig majd kicsattant a boldogságtól.
- Akkor most én jövök. Fenyőke. - a név hallatán beleütött a vállamba - Felelsz vagy mersz?
- Felelek. - nézett a szemembe várakozóan.
- Rendben. Hmm. - kicsit gondolkoznom kellett, hogy valami számomra érdekeset kérdezzek. - Tényleg! Hogy lehet nálad a napló, amit már elégettem egyszer? - kérdeztem a vörös borítású könyvre utalva. Ezt már korábban is meg szerettem volna kérdezni tőle, csak aztán elfelejtettem.
- A Weirdmageddon után nagyon szomorú voltam, hogy elveszítettem a naplókat, mert nagyon fontosak voltak számomra. Éjjel-nappal azokat olvasgattam egész nyáron. - mosolyodott el. - De amikor Stan bácsinak elmondtam, kiderült, hogy amikor kölcsönadtam neki, rengeteg fénymásolatot készített a lapokból, így nem veszett el semmi. Ford bácsi meg összefűzte ezeket egy könyvvé. - gyűrögette vidáman a plédet.
- És azóta is csak azokkal a hülye naplókkal töltöd a délutánjaidat. - nyújtotta ki Mabel a nyelvét.
- Nem is hülye! - ellenkezett a mellettem ülő.
- Inkább kérdezz! - adta fel a lány a vitát.
- Jó. Öhm. Bill. Felelsz vagy mersz? - nézett rám reménykedve.
- Ah, jó, felelek, de csak mert annyira szeretnéd! - röhögtem el magam.
- De jó! - vigyorodott el. Szeretem amikor ilyen boldogan mosolyog. - Hol voltál az Abszurdgeddon óta? És mit csináltál? - teljesen izgatott lett egy pillanat alatt.
- Hé! Egyszerre csak egy kérdés! - emeltem fel a tenyeremet - Egy szoborban voltam az erdő közepén. És unatkoztam. - biggyesztettem le az ajkamat, mire ők csak nevettek rajtam.

Hirtelen az ajtó kinyílt, és egy velünk körülbelül egyidős, vörös hajú fiú lépett be rajta. A levegő hirtelen megfagyott, és mindenki arcáról lehervadt a vigyor. Nem tudtam hová tenni a hirtelen beállt kínos csendet, de előre tudtam, hogy itt problémák lesznek, amint megláttam Dipper rémült arckifejezését.
...
Folytatása következik...
Köszönöm, ha elolvastad, ha tetszett, ne felejts el szavazni!☺️🌲🌈🌠