𝑀𝑎𝑐𝑠𝑘𝑎 𝑙𝑒́𝑙𝑒𝑘 𝐼. |Átírás alatt| ✔️

1. Fejezet

Hope:

Reggel hétkor csörgött az órám. Mikor kinyitottam a szemem, az ablakon beszűrődő napfény arcomat simogatta jólesően ám a szoba egy pillanatra elhomályosodott számomra, a hirtelen szememet érte világosságtól. Nem sokáig élvezhettem az ágyamat, hiszen pontosan nyolc órára már az iskola padban kell ülnöm, és bár szenthelyként tekintek a kuckómra, sajnálatos módon akkor sem tehetem meg azt, hogy lustálkodhassak még egy félórát. Korábban szoktam kelni, hiszen nekem rengeteg idő kell az elkészüléshez, vagyis inkább ahhoz, hogy rávegyem magamat, hogy elinduljak legalább a mosdóba megmosakodni.

Kedd volt, így még bőven a hét elején jártunk, és persze ezt a napot utálom a legjobban. A keddi napok a legrosszabbak, mivel ilyenkor van a legtöbb órám az órarendem szerint. De ha még könnyű tantárgyakból állna még elviselhető lenne, de dupla órákkal elég elviselhetetlen. A kedd iránti utálatomban osztozik még a szerda is. A szerdánál nincs is rosszabb. Amikor felkelsz, és konkrétan már eltelt kettő nap, de még kettő van a hétvégéig. Bepakoltam az iskolatáskámba a füzeteimet, a könyveimet, illetve a tolltartómat, mert tegnap este már nem volt se kedvem se energiám, hogy ezzel foglalkozzak. Rossz szokásom mindent az utolsó pillanatra hagyni.

Nem sokkal később nekiálltam az öltözéshez. Csokoládé barna hullámos hajamat felkontyoztam, de az idegesítő sok pici babahajam szanaszéjjel állt, így egy tincs az arcom elé lógott. Halvány kék szememet édesanyámtól örököltem, amelyekkel ha mérges vagyok, akár ölni tudnék, pedig a valóság az, hogy egy légynek se tudnék ártani. Apától is örököltem pár dolgot, de részletesebben inkább az igen széles vállra térnék ki. Nem vicc. Nem sportolok semmit, de azért mindig megkérdezik, hogy úszok-e, mert az úszóknak szokott lenni ilyen válla.

Még egy kis ideig nézegettem magamat fehérneműben, a szoba sarkába állított, álló tükörben, aztán kivettem a szekrényből egy világos kék rövidnadrágot, és egy fehér alapon fekete feliratos pólót, amire annyi volt ráírva: Meow.

Senki sem kel üdén reggel, és mivel annyira nem szeretem a sminket, de kell valami ahhoz, ami egy nő arcát kiemeli, így a számra felkentem egy pici szájfényt. Éppen beágyaztam, amikor egy pillantást vetettem az ablakra, vagy inkább az ablakon túlra. Az erdő aznap is gyönyörű volt, melyet a tavasz vége még szebbé varázsolt a csodás fényével, zöld levelekkel és a reggelenként itt-ott felcsillanó harmattal. Kiskoromban sokat jártam az erdőben, és mindig vonzott, egyre jobban, egyre beljebb és beljebb, ám az érzést nem tudtam sose megfejteni. A csendet és az álmodozást egy igen éles hang zavarta meg.

– Szivem! Elmentünk! Reggeli az asztalon, este jövünk! – kiáltotta fel anya a konyhából. A szüleimet reggel látom, illetve nagyon ritkán este. Sokat dolgoznak, és akkor érnek csak haza, amikor éppen alszom, vagy fent tanulok, de olyankor bejönnek hozzám és megkérdezik, hogy minden rendben-e.

Hasam már jelezte is, hogy éhes, így neki engedelmeskedve, leszaladtam a földszintre a konyhába, ahol az asztalon egy gofri várt nutellával a tetején. Gyors megettem, és elköszöntem Miltontól. Most gondolom azt hiszitek Milton a pasim. Pedig nem. Csak egy jó nagy túltáplált cica. Öt perc simogatás és kényeztetés után melyet drága kedvencem minden reggel követel magának, elindultam a suliba.

A fejem az erdő felé fordítottam mely továbbra is igézett és hívott magához valamilyen energiával amit hosszú ideje nem értek. Végül mikor az utca végére értem, már tudtam koncentrálni a napra. Nagyjából. Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben, az erdővel kapcsolatban. Sokszor látok egy bizonyos árnyékot, és két felé húz a szívem. Egyik fele arra bíztat, hogy nézzem meg, a másik pedig tőle messzire, hiszen senki sem menne egy sötét erdőbe egy ismeretlen árnyék után. Egyre gyakrabban jön elő nálam a fejfájás és az émelygés is, melyet már megnézettem orvossal. Senki nem tudott rá semmi használhatót mondani, így hát továbbra is szenvedek, ahogy most is. A fülhallgatót bedugtam, hogy elindítsam a kedvenc számomat, ami nem más volt, mint az Imagine Dragons- Believer.

Az iskolába érve mindenki tolongott, így valószínűleg, valamit biztos kiakasztottak a tanárok a faliújságra. A folyosó tele volt diákokkal. Kicsikkel és nagyokkal egyaránt, ám ha ki is akasztanak valamit, akkor sose szoktak ennyien előtte állni, mivel a diákok többségét nem érdekli semmi. Ezen a napon ezek szerint valami tényleg fontos dolog lehetett azon a táblán. Sok lap volt kirakva, eltűnt kiscicákról, kutyákról, táborokról, meg foglalkozásokról, ám azonnal megláttam azt a lapot, amelyet mindenki úgy bámult, mint egy zombi. Alig láttam azt a ,,hírdetést", amit a többiek figyeltek. Tévedtem. A mai korosztályt tényleg érdekli valami. Az olyan szaftos hírek, amelyekről végre lehet egy jót pletykálni. Nem akármilyen hirdetés volt, sőt inkább felhívás, ezzel a címmel: ,,Gyilkosság az iskolában"!

Meglepetten pislogtam. Képtelen voltam felfogni a látottakat. Nagyon remélem, hogy nem a barátom volt az áldozat, de még abban is reménykedem, hogy ez csak egy olcsó kis tréfa a végzősöktől, hogy az alattuk lévők megijedjenek.

Teljesen lefagytam, a szívem a torkomban dobogott, ám mikor valaki megérintette a vállam, a hátam tiszta libabőr lett a váratlanul ért érintéstől.