𝑀𝑎𝑐𝑠𝑘𝑎 𝑙𝑒́𝑙𝑒𝑘 𝐼. |Átírás alatt| ✔️

3. Fejezet

Amint a sütéssel végeztem, kicsit kitakarítottam na konyhát, mert nagyon rendetlen volt. Míg vártam Brigittre, muszáj volt valamivel eltöltenem az időt, így az asztalomhoz ülve, elkezdtem rajzolgatni.

Fájdalom nyilallt a fejembe. Szédülni kezdtem, és hevesebben vert szívem. Nem sokáig tartott ez az egész, de valamiért erősen megmarkoltam még az asztal sarkát is.

Éles hang húzott ki a jelenlegi állapotomból, ami nem volt más, mint a csengő, melyet nem is kétszer, nem is huszonkétszer, de vagy hatszáz huszonkétszer lett megnyomva, és sejtésem szerint Brigitte lehetett.

Hatalmas lendülettel álltam fel a széktől, megfogva azokat a könyveket, amelyekből tanulni akarok. A szobámból az utam a lépcsőhöz vezetett, de amikor a közepéhez értem, megbotlottam és szó szerint lebukfenceztem. A kanapé előtti szőnyegen álltam meg, ahol kiterültem mint egy tengericsillag. Milton büszkén ügetett el mellettem, nem bánva, hogy gazdája leesett miatta a lépcsőn, de szerencsére megúsztam karcolás nélkül. Mondjuk, a térdem fájt egy kicsit. Katona dolog. Felálltam, leporoltam magamat, és a krémszínű tapétás nappaliból, az ajtóhoz sasszéztam, ami mögött Brig még mindig a csengőt nyomkodta.

– Ugye tudod, hogy egyszer is elég megnyomni? – nyitottam ki végül, mire Brigitte bejött.

– Igen tudom, de olyan vicces hangja van. Bing bong – utánozta a csengő hangját, mint egy papagáj, de még olyan fejet is vágott hozzá, aztán nevettünk egy jót.

– Mi tartott ennyi ideig, ha hallottad a csengetést? – kérdezte gúnyolódva, a legkedvesebb barátnőm, mit sem tudva arról, hogy most estem át egy macskán.

Karba tett kézzel állt, és mint mindig, mosolygott.

– Semmi. Csak átestem egy ménkűn..– nevetem el magam, és egy nyávogás hallatszódott a lábaim közül. Milton volt, de mintha megértette volna, amit mondtam, mert kárörvendően nézett.

– Jó kifogás – vonta meg a vállát Brigitte, és letette a piknikkosarat, ami egy pokróccal volt leterítve. – Akkor mehetünk?

-Na ná! Csináltam egy kis nasit. Gyorsan bepakolom, és jövök is – kacsintottam rá, aztán besiettem a konyhába a muffinokért, és a könyveimért.

– Rendben van – mosolygott szerényen, és leguggolt Miltonhoz aki rögtön elfeküdt, hogy Brig tudtára adja, hogy mit is szeretne. A barátnőm nem is habozott, rögtön elkezdte a bundást vakargatni.

Mikor elpakoltam a muffinokat, lőttem egy képet a művemről, és mint a legtöbb tini, kiraktam a közösségi oldalamra.

– Itt vagyok! – Eltettem a telefonomat, majd felkaptam a kosarat, és becsuktam az ajtót magam mögött. –Mehetünk is! –mosolyogtam Brigittre, és elindultunk.

A hajammal játszott a szél, de engem ez nem zavart, sőt, nagyon szerettem. Kellemes volt, ahogy az arcom csiklandozta. Se hideg, se meleg nem volt, hanem pont jó!

-Nah, nyomás! – lelkesedett fel, és leugrott konkrétan a lépcső tetejéről, megindulva a sűrű erdőbe. – Bevallom régen jártam erdőben – mondta pár perccel később. – Nem vagyok olyan nagy erdő rajongó, bár szerettem valamennyire, de megmondom őszintén, nem hiányzik. Tudod mennyire allergiás vagyok a méhcsípésre?

– Kiskoromban rengeteget játszottam itt... – emlékeztem vissza. – szerettem fára mászni, meg eleve nézni ezt a meghitt helyet... – mondtam, a múlton gondolkozva.

- Hát... biztos jó lehetett – próbált válaszolni rá Brigitte, hogy ne legyen túl kínos a dolog. Ő, még nem igen volt ilyen környezetben. Az az pontosabban keveset az allergiája miatt. – Amúgy, itt jó? – próbált velem beszélgetni.

– Persze hogy jó.

Leterítettem a pokrócot a gyönyörű részen.

Mikor sikerült mindent kipakolni, békésen ültünk le a pokrócra, és majszolni kezdtük a finom süteményt. A madarak csiripeltek, és teljesen átjárt engem az erdő varázsa. Olyan nyugodt voltam, mint még soha.

– Hopeot hívja a föld... bííp! – intett a szemem előtt Brigitte. –Jól vagy? Olyan, mintha nem ezen a bolygón lennél. Egész nap ilyen voltál.

– Persze, jól vagyok. Mi bajom lehetne? – néztem rá megnyugtatón, be se számolva arról, hogy fent a szobában milyen érzés fogott el. Brigitte viszont gyanakodott, és mivel ha nem mondok neki el valamit, kiakad, így muszáj témát váltanom. De ez olyan lényegtelen is. Csak elkezdene aggodalmaskodni, mint amikor fájt nagyon a hasam, és kihívta a mentőket, aztán kiderült, hogy csak a menstruációm köszöntött be, azon a délutánon amikor nála voltam. – De, tanuljunk akkor picikét.

– Nem, nem, nem, nem! – Brigitte felpattant, és elfutott, mintha rá támadna valaki, és egy fa mögé bújt.

– Brigitte... neked komoly gondjaid vannak. Először is, iskola undoritiszed van, másodszor pedig gyere szépen tanulni! Holnap dolgozatot írunk, és jól kell sikerülnie – váltottam szigorúra.

– Haaaaaj már! – vigyorgott a saját bohóságán. – Tudom, és éppen ez a bajom, hogy dolgozatot írunk – szomorodott el, és leült a pokrócra, de a cipőjén megragadt az avar, és néhány bogáncs a cicanadrágján, így új elfoglaltsága a saját maga megtisztítása lett.

-Na, akkor kezdjünk bele – mondtam lelkesen, és kinyitottam a történelemkönyvet.

Egymástól kérdeztük ki a dolgokat. Fél óra múlva, mikor az összes amerikai elnököt tudtuk, felálltam.

– Mindjárt jövök. Kis dolgom akadt... – jelentettem be, elindultam valami tökéletes helyet keresve.

– Rendicsek, itt várlak. – Brigitte láthatóan megörült ennek, hiszen addig sem kell tanulnia. Hátradőlt, és elfoglalta az egész pokrócot.

Miközben mentem, alaposan szemügyre vettem az erdő minden egy egyes részét, fáját, levelét és a fűszálát. Hatalmas levegőt vettem, a tiszta levegőből, mely kellemesen megtelítette a tüdőmet. Szerettem a fák illatát és ahogyan az avar ropogott a lábam alatt.

Mikor megtaláltam a tökéletes helyet, ahol elintézhetem a dolgomat, figyelmes lettem valami furcsára. Egy sárga szempár nézett rám a bokorból, de ahogy feltűnt, el is tűnt. Sikítást hallottam.

Megijedtem, így azonnal futni kezdtem vissza, még az sem érdekelt, hogy az ágak megkarcolták a kezemet. Mi lehet Briggitel? Miért sikított? De mire oda értem vért láttam.

– Brigitte! – kiáltottam el magamat, miközben a lábam a földbe gyökerezett a félelemtől.