𝑀𝑎𝑐𝑠𝑘𝑎 𝑙𝑒́𝑙𝑒𝑘 𝐼. |Átírás alatt| ✔️

15. Fejezet

Jamesszel egymásra néztünk, hogy vajon mit is kellene tennünk egy ilyen helyzetben miközben az idő gyorsan pörgött. Apám keze a kilincsen volt, és a szemünkkel kerestük a megfelelő helyet az elrejtőzésre. Rá néztem Jamesre aggóda, mire ő az ujját a szájához tette, hogy maradjak csendben. Látta rajtam, hogy nagyon félek a lebukástól főleg úgy, hogy amikor még itthon voltam ide tilos volt betennem a lábamat.

-Evy!-szólalt meg apám felszólítva feleségét, és levette a kilincsről a kezét. Van egy kis időnk, hogy ne bukjunk le de nincsen tervünk.-Mikorra kell mennem az ügyfélhez?-apám sose tartotta számon mikor hova kell lennie, és mivel anya volt a titkárnője, így mindig őt zaklatta ezzel.

-Négyre szivem!-kiabált anya a konyhából azzal a kellemesen selymes hangjával, ami már annyira hiányzott. Amikor nagyon kicsi voltam esténként az ágyam mellett énekelt, de amikor hat éves lettem napról napra kezdtek elhanyagolni.

-Szuper!-válaszolta az apám, és egy határozott mozdulattal lecsapta a kilincset és benyitott. Ám mielőtt ez megtörtént volna, James ahogy hallotta az ajtó nyitódását megragadta a karomat, és az ajtó mögé a falhoz rántott. Ha próbált is finom lenni a hátamat sikerült bevernem, amire szorosan össze szorítottam a fogaimat koncentrálva arra, hogy semmilyen hangot ne adjak ki. Ahogy a hátam a falnak simult, ő pedig engem takart szorosan közel volt hozzám, és éreztem ahogy a levegőt veszi miközben a kezei a fejem mellett voltak. Reménykedtünk abban hogy az ajtó ami mind a kettőnket rejtett nem fog hirtelen a huzattól becsapódni.

Apám ide oda járkált, és a léptein kívűl fiók húzogatások és papírok hangjai hallatszódta. Biztos voltam abban, hogy keres valamit és sokáig lesz még itt. Minden rossz helyzetben van egy kis bibi, nekem az volt, hogy nagyon kellett tüsszentenem aminek reakciója képp olyan hülye fejet vágtam, hogy Jamesnek is nehéz lett volna nem észre venni, ahogy azon küzdök, hogy ne törjek ki egy hatalmas tüsszentésbe aminek olyan a hangja, mint amikor egy jegesmedve veszi a levegőt.  biztos keresett valamit. James az ujját az orrom alá helyezte, és nyugtatóan nézett a szemembe aminek hatására éreztem, hogy biztonságban vagyok.  Jamesnek hála nem sikerült lebuktatnunk magunkat, viszont már öt perce ott álltunk, és apám még egy telefonbeszélgetésbe is bele kezdett. Nem sokáig tudtam hallgatózni, mert utána teljesen máson járt az agyam ami három kérdésben fogalmazódott meg.

1. James miért akar szét passzírozni?

2. Hol a kulcs?

3. Apám hogy képes ennyit pofázni?!

A szék recsegéséből arra mertem következtetni, hogy felállt a helyéről. Idegesen vette a levegőt, és egy csilingelő hangzás után hatalmasat koppant valami az asztalon. Nem tudom mi idegesíthette fel ennyire, de azt viszont igen, hogy meg van a kulcs.

-De megbeszéltük, hogy nem az lesz!-mondta mérgesen a telefonba. Valahogy éreztem, hogy kitől örököltem a forrófejűségemet a családból, apám pedig olyan hangosan beszélt, hogy tőle zengett az egész szoba. Jamesnek a szememmel jeleztem, hogy meg van a kulcs, és ő ezt meg is értette, így bólintott egyet.

Óvatosan elkezdtem mocorogni, mert ez az egyhelyben állás kezdett egyre kényelmetlenebbé válni.

-Hagyd már abba..-szólt rám olyan halkan amennyire csak tudott.

-Jó lenne ha befejezné a báj csevejt, mert kezd zsibbadni az összes végtagom!-súgtam vissza, és gondosan figyeltem arra, hogy a családfő nehogy úgy döntsön megnézni kik vannak az ajtó mögött. Az előttem álló fiú csak elmosolyodott halványan a türelmetlenkedésen, ám apám megint felemelte a hangját.

-Jó! Figyeljen, ezt a beszélgetést folytassuk inkább..-ment ki a szobából hatalmas iramban, és maga után becsapta az ajtót. Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, és James elkezdett hátrálni óvatosan.