𝑀𝑎𝑐𝑠𝑘𝑎 𝑙𝑒́𝑙𝑒𝑘 𝐼. |Átírás alatt| ✔️

7. Fejezet

Eszméletlenül feküdtem, és minden csupa sötétség volt forgolódtam, mint amikor a saját ágyamban alszok, mert ott volt az a biztonság érzet melyet minden embernek nyújt az ágya.  Kinyitottam egy pillanatra, majd vissza hunytam a szememet. ,,Na álljon meg a menet." -gondoltam magamban és kinyitottam véglegesen. Ez nem az én szobám, ágyam, és úgy semmisem. Felültem és szétnéztem. A táskám ott volt egy íróasztalon, melynek tiszta fehér színe volt. Majd kómásan, azon tűnődtem el, hogy mit keresek itt. Nem maradhatok itt sokáig, mert el kell innen minél hamarabb tűnnöm. Nem tudom kik laknak itt, de azok után ami történt valahogy nem is akarom megtudni. Halkan elrugaszkodtam az ágytól és felállta. Egy pillanatra elsötétült előttem minden, valószínűleg mert hirtelen keltem fel. Megindultam a táskám felé, hogy felvegyem, de a padló nyikorogni kezdett.

Mocorgást hallottam kintről, így elengedtem, vissza tettem  ahogy volt, és bebújtam az ágyba az ablak felé fordulva, és úgy tettem mintha aludnék. Rá tíz másodpercre se, de kinyílt az ajtó, és valaki bejött. Mély lépései voltak. Éreztem róla, hogy férfi, de nem az akivel találkoztam. Erősen szorítottam össze a szememet.

-Kelj fel. Tudom, hogy nem alszol.-mondta az ismeretlen hang ami még is lágy volt, és kellemes. És valami csörömpölés és koppanás volt a következő. Arra következtettem, hogy letett valamit  az asztalra.  A szék recsegni kezdett, és olyan  volt mint amikor bele ülnek.

-Nahh, meddig játszol még?-nyugodt volt, sejtelmes, és még a szája sarkában is éreztem a mosolyt.

Felkeltem, és kicsit félénken néztem rá. Egy másik srác volt, akinek a haja össze vissza állt. Fiatalos alkat, de még is komoly ám nem komorabb annál a srácnál aki össze volt tetoválva. Bár az inkább ijesztő volt, mint sem komor vagy komoly. Ennek a srácnak viszont kedvesen volt komoly tekintete, melyhez társultak a gesztenye barna szemek.

-Ne félj már. Nem bántalak.-mondta, és teát töltött. Akkor ez volt az az éles hang. A csészét, és oda nyújtotta nekem, amit bizonytalanul vettem el, de óvatosan bele szürcsöltem.

-Köszönöm...-nem néztem rá, se a szemébe. Kerültem a tekintetét. Nem volt szokásom idegenekkel beszélni. És azért, mert kicsit ezen a téren vissza húzódó vagyok.

-Elég messze vagy az otthonodtól. Mit keresel itt?-kérdezte végig engem nézve nyugodt hangon, és tágra nyílt pupillákkal. Úgy méregetett, mintha a szemeimben keresné a választ.

-Eltévedtem....-próbáltam hazudni, aztán még is rávettem magam, hosszabb ideig nézzek rá. Kíváncsi voltam mi lesz az arckifejezése, ami kicsit meglepett. Az arc, szem sok mindent elárul. Elmosolyodott, olyan édes mosollyal. Nahh jó, nem erre számítottam.

-Hát rendben van.-vonta meg a vállát, és felkelt.-Én lemegyek, mert várnak a többiek. Ha szeretnél valamit, nyugodtan gyere te is.

-Több ember lakik itt?-meglepődtem. Azt hittem egy valaki van itt, bár ezt akkor elkellett volna vetnem mikor megjelent, ő és már találkoztam a tetoválttal. A srác, a ,,több" szónál, kicsit nevetett, és kint volt a fogpasztás mosolya.

-Igen.-tette hozzá rám nézve csak a szeme sarkából. Előre nézett és elindult kifele. Hallottam ahogyan ment le a lépcsőn. Az ajtó nyitva volt, meg tudtam volna szökni, de nem tartottak fogolyként. Legalább is abban reménykedtem. Felálltam és körbenéztem a szobában amiben voltam.

Elidőztem itt egy ideig, és nézelődtem de nekem ez a szoba  nagyon tetszett. Világosak voltak a falak, és minden olyan szolid volt. A díszpárnáktól kezdve a képekig amik a falon lógtak. Egy idő után erőt vettem magamon, és lementem halkan, de az egyik lépcsőfok nyikorogni kezdett. Miért velem fordul elő ez? Miért most nyikorog? De nem hallotta meg senki, mert nevettek a nappaliban. Az az egy ember akiből több volt. Oda mentem az ajtóhoz, és hallgatóztam.