𝑀𝑎𝑐𝑠𝑘𝑎 𝑙𝑒́𝑙𝑒𝑘 𝐼. |Átírás alatt| ✔️

2. Fejezet

– Szia! Már mindenhol kerestelek hol voltál!? – mosolygott, a legjobb barátnőm aki majdnem, a frászt rám.

Brigitte-l már el elég régóta ismerjük egymást, hiszen vele nőttem fel. Már vele jártam egy óvodába, általánosba, anyukáink pedig egy ideig nagyon jóba voltak, de megszűnt valamiért közöttük a baráti kapcsolat. Próbáltuk már Briggel kideríteni, vajon mi történt, de lepattintottak minket erről a témáról, vagy csak azt mondták, hogy felnőttek dolga. Lényeg az, hogy mi együtt maradtunk, és együtt is tervezünk maradni. Már az egyetemet is kinéztük. Brigittet a régészet szak érdekli, én meg még nem döntöttem el, hogy mit akarok magammal kezdeni, de mindenképp a biológiával, vagy a kémiával szeretnék tovább menni, de addig még van idő.

– Ó! Szia Brigitte! – köszöntem, a szőkésbarna, göndör hajú, smaragd zöld szemű lánynak, akinek mindig, és minden jól állt. Szerintem túl vékonyka volt, viszont a magassága, az mindig megnevetetett. Egy ideig én voltam kisebb nála, aztán egy nyár alatt megnőttem, és most nem sokkal, de én vagyok a magasabb. – Láttad a pla... – be se bírtam fejezni. Brigitte szokása volt az, hogy belefojtotta mindenkibe a szót. Köztük belém is.

– Persze, hogy láttam. Az egész iskola erről beszél. Elolvastad már? – hadarta el az egészet egy szuszra, és még az alatt az egy levegő alatt, még egy kérdést is fel tudott tenni. Mindig is hiperaktív volt, és ő szokta megtartani bennem a lelket.

– Nem... eddig csak a címet olvastam el... – mondtam, kicsit halk hangon, és lesütöttem a szemem, mintha ez akkora vétek lenne.

- Jó. Összefoglalom neked. Emlékszel Cole Wihalobosra? – A név hallatán elpirultam, amit próbáltam leplezni, ám Birgitte ezt észrevette, és szomorú fejet vágott. Tudta, mennyire tetszik nekem.

– Aha.. – valahogy tudtam, mi lesz ennek a vége, és az az apró mosoly, eltűnt az arcomról.

–Hope, sajnálom, de ő volt az áldozat.. – ölelt át együttérzőn. Sírni, ha nem is tudtam érte, mert életemben, vagy kétszer beszéltem vele, de ki tudtam fejezni valamilyen kis szomorúságot. Volt, hogy a srác megadta a házit, amikor beteg voltam. Korához képest elég gyerekes volt, de valamiért ez megfogott engem. Brigitte is szerette a maga módján, mert neki meg egy dolgozatban segített matekon. A srác, egy zseni volt.

– De, hogyan? – Akadozott a hangom egy picit, de hamar felszívtam magamat.

– Csak annyit tudok, hogy a könyvtárban találtak rá, de az az érdekes, hogy miután elmentek hívni a nyomozókat, a holttest eltűnt... – elfehéredett mikor az eltűnt részhez ér, nekem pedig felállt a szőr a karomon.

– De akkor, miért nem nyomoznak? Elég érdekes, hogy gyilkolnak, eltűnik egy holttest, és nincs lezárva a suli.

-Hope, senki nem tudja. Mindenki mást mond. Az egyetlen dolog amit el lehet hinni, amit kiraktak a hirdető táblára. De szerintem azért, mert azt hitték, nem derül ki az infó, aztán szokás szerint Juleka beleütötte az orrát valamibe, és kinyomtatta.

Juleka volt az iskolai újságíró. Elég sokat panaszkodott mostanában, hogy nincs semmi szaftos hír persze, hogy ezt muszáj volt kiraknia, és részletesebben, az újságban fogjuk olvasni. Vajon mit kaphatott a tanároktól, amikor meglátták ezt a kis papírt itt kint lógni, azzal az információval, amit inkognitóban akartak tartani.

-Hát jó! Akkor menjünk órára. Gyors le akarom tudni ezt a napot. – Meg se lepődtem volna, ha nem utálná a mai napot is, mint a hét összes napját. – Amm..... -nem tudtam, hogy miért akadt el, de miközben a folyosón haladtunk, a szemem sarkából rápillantottam, kicsit kedvetlenül, gyászosan. Viszont kíváncsi voltam Brigitte tervére. Akkor szokta ,,amm"-al kezdeni a mondatot ha van valami terve.. – Délután nem akarsz velem együtt tanulni? Eljöhetnél, vagy elmehetnék hozzátok – hozta fel a lehetőségeket.

Brig szülei mostanában mindig veszekednek. Így nem csodálom, hogy mindig velem akar lenni, hiszen, én vagyok a biztos pontja. Meg nálam, soha nincsenek itthon a szülők.

– Persze. Csinálok majd sütiket, és kimehetnénk az erdőbe tanulni. Leterítünk egy pokrócot, és piknikezhetünk – ajánlottam fel.

– Szenzációs ötlet – csillant fel a szeme, és elpillantott más irányba, kizökkenve a beszélgetésünkből. – Awww! Az a srác olyan cukin néz ki... – kerekedett ki a szeme.

Nagy pasizó gép volt, mindig kereste az igazit. Nahh, rólam ez pont nem volt elmondható. Olyan volt, hogy tetszett valaki, de lépni sose mertem, és csak vártam a csodát. Emellett, soha nem buliztam, nem ittam, vagy cigiztem. Maradtam a tanulásnál, és ennyi nekem elég volt. Így nem kellett plussz dolgokra figyelnem.

-Jajj, ne csorgasd már ennyire a nyálad. – Karba tettem a kezemet, és lenézően végig néztem azon a srácon, akit a barátnőm figyelt, mintha eddig sose látta volna. – Brigitte, három éve az évfolyam társunk. Ne mond már, hogy nem vetted észre... – húztam félmosolyra a számat.

– Nem csorgatom, csak női szemmel megfigyelek – vágott durcás fejet, és folytatta. – És eskü, tényleg nem láttam eddig... –A gondolataiba mélyedve keresgélt egy képkockát az emlékeiben, hogy tényleg igaz-e amit mondok.

– Nahh, szerintem menjünk bioszra, mert még a végén elkésünk. – Kivettem a szekrényemből a könyveim, és neki indultam bevárva locsi fecsi barátnőmet, aki úgy dobálta magát a folyosón, mintha ő nyerte volna meg a lottót.

Az egész óránk úgy telt, hogy mi ültünk mint a sült halak, a tanár pedig beszélt. A vadmacskákról volt szó, a felépítésükről, életmódjukról, csontozatukról és minden ehhez hasonlóról.

– Hallod... csak én unom halálra magam? – kérdezte a padon fekve, és elfordította felém a fejét. A biosz terem berendezése három padból állt, és ezek közt volt egy csap, amit soha nem használtunk, de elméletileg kellett volna kísérletekhez kémián. Voltak szekrények is, de azok kitömött állatokkal voltak tele.

– Igen, csak te – mondtam, fel se nézve a könyvemből, miközben jegyzeteltem, amit a tanár diktált, és próbáltam figyelni, ám Brigitte tovább próbálkozott.

– Csöngessenek már ki.... – nyafogott, és kínlódott folyamatosan mint egy gyerek, aki öt percenként nézi az óráját.

–Három...kettő....egy.. – számoltam vissza, és ahogy megjósoltam, kicsöngettek. Ez mindig bevált.

– Végre! – pattant fel, és mire észbe kaptam, nem láttam sehol sem.

Utálta az iskolát, és minden napon azon volt, hogy túlélje, amin nem is csodálkozok.

– Azt a.... – mentem ki, és elindultam a következő órákra. Nem voltak olyan vészesek, de ha az ember inkább otthon sütne, főzne, vagy inkább takarítana mert a ház olyan mintha robbantottak volna benne egyet, akkor az is hasznosabb lenne mint a padban ülni hét órán keresztül.

Brig-el az iskola előtt találkoztunk, és együtt indultunk haza, ahogy mindennap, és persze egész úton beszélgettünk. Brig az én utcám mellett lakott, szóval nem is lakik messze tőlem. Megbeszéltünk egy időt, és elváltunk egymástól, és ahogy mentem haza azon gondolkodtam, milyen finomságokat csináljak a tanuláshoz.

Haza érve nekiálltam sütit sütni, ám Milton mindig ott volt a lábam alatt, hisz azt hitte ő fog kapni valamit. Tévedett. Bár Brigitte, ha megérkezik biztos vagyok benne, adni fog valamit amit tuti, hogy a macskák nem ehetnek, de őt ez nem fogja érdekelni.

Egy óra sütés után, kivettem a forró süteményt a sütőből, és egy tányérra tettem őket szépen tálalva, majd az ablakon keresztül figyeltem azt az erdőt amelyet annyira szerettem. Az én erdőmet.