Szárnyaló mélység

5. fejezet - Heaven beside you

 - Te kis kurva, azt hiszed neked mindent szabad? – Dühösen csengő hang kúszott a fülembe, miközben én azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem.

Némán zokogtam az asztalra hajolva, a könnyeim úgy csorogtak le a halántékomon, mintha patak volna, és a sajgó hátam már csak hab volt a tortán. Minden egyes csapás után sikoltani akartam, de hang már nem jött ki a torkomon. Véreztem, felszakadtak a régi sebek, és én mégis azon imádkoztam, hogy bárcsak már hazaérne Lexi. Hol van a nővérem? Nem akarom, hogy apu megint elverjen. Nem is rosszalkodtam. Nem én tehetek róla, hogy a kert nem hozta meg a várva várt termést.

A hálószobaajtóban megpillantottam anyut. Újra reménykedni kezdtem, hisz itt van anyu, most már minden rendben lesz. De csalódnom kellett. Ahelyett, hogy kimentett volna apu szikla kezei közül, inkább a háttérbe húzódott, és úgy tett, mintha nem is látna semmit. Mintha nem a saját orra előtt verték volna halálra a kislányát. Kétségbeesetten nyúltam anyu után, a könnyeim még jobban folytak, de ő egyre jobban csak távolodott, így pedig azt értem el, hogy apu már nemcsak a hátamat, de a kezemet is verni kezdte.

- Hiába könyörögsz érte – harsant fel közvetlenül mögöttem apu öblös hangja. – Az a rohadt ribanc már nem az anyád. Le se szarja, hogy mi van veletek. Hé, Alice! – kiáltotta anyu nevét. – Nem akarod végignézni, ahogy megnevelem az édes pici lányunkat? Nagyon engedetlen volt a kicsi.

A következő, amit érzékeltem az az volt, hogy anyám kilép a szobából, kába tekintettel leül a konyhaasztalhoz és csak bámult rám üveges szemekkel. Mi a baja anyunak? Aztán váratlan dolog történt. Túlságosan is nagy huzat jött a lábaimra. Suhogó hangok. Brutális verés és keménység. A nővérem sikoltó hangja. Elvesztem.

Zihálva, izzadtan, könnyektől nedves arccal ijedtem fel az éjszaka kellős közepén. Egyenesen gyűlöltem azokat az álmaimat, amelyek rendszerint mindig ugyanarról szóltak. Én zokogok, sajog a hátam és a fenekem, ordítok, mint a hülye, anyám üveges szemei, a kurva cucctól elkábult tudata, a sikító nővérem, majd apám földön elterülő, robusztusz teste.

Attól tartok, annak az estének az emlékei örökre beleivódtak az emlékezetembe. És bármennyire is próbáltam elfelejteni, az alkohol és a rohadt gyógyszerek csak még jobban felszínre hozták az akkori történteket. Azóta nem lehet teljes az életünk. Azóta hidegültünk egy egymástól folyamatosan, lépésről lépésre a nővéremmel. Azóta folytatok tudatos önpusztítást. Persze, sokan mondhatják, hogy mennyire gyerekes vagyok, illetve, hogy nekem semmi sem jó, holott még csak a felszínét sem karcolgatják a dolgoknak. Pofázni persze mindenki tud. Komolyan mondom, egyes emberek rosszabbak, mint a hűtlen kutyák. Csak ugatnak össze-vissza, aztán ott harapnak beléd, ahol nem is gondolnád.

A másik sokk leginkább akkor ért, amikor ténylegesen magamhoz tértem. Zúgott a fejem a másnaposságtól, már rég suliban kellett volna lennem, de ez volt most a legkisebb problémám. Ezek egyáltalán nem az én falaim voltam. Itt semmi sem volt az enyém. Mégis hol a francban vagyok? Hirtelen bevillantak a tegnap este emlékei. A srácok, a zenekar, Gabriel és én a csillagos ég alatt, sok pia, csók... Atya ég! Rögtön a fejemhez kaptam, miközben azon imádkoztam, hogy az a csók ne legyen valódi. Mégis mit képzeltem? Visszacsókolni egy szinte vadidegen fiút? Nem lehet valóság, ugye? Akkor ez azt jelenti, hogy én most Gabriel kérójában dekkolok? Jesszus! Felszisszentem, majd nagynehezen feltápászkodtam az egyébként baromi kényelmes ágyból, és alaposabban is körülnéztem a helyiségben. A falak sötétkék színben pompáztak, néhány ismerős és számomra ismeretlen banda képe törte meg az alig észrevehető színátmenetet. Az egyik sarokban ütött-kopott szekrény árválkodott, rajta egy bazi nagy Chris Cornell plakáttal.