Szárnyaló mélység

11. fejezet - The day I tried to live

Már korán reggel Dave atyánál ültem, aki elképesztő figyelemmel hallgatta végig a Lexivel történő párbeszédemet. Mindent elmeséltem neki, a legapróbb részletekig, és igazán, szívből reméltem, hogy tud valamilyen tanácsot adni, mert már egészen az őrület határán táncoltam. Éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, még abban a tudatban sem, hogy Gabriel a nappalinkban tartózkodott. A szüleim szerencsére nem bukkantak fel, de jobban is tették. Amilyen lelkiállapotban voltam, egészen biztosan nem álltam volna meg a őrjöngésnél.

- Atyám, mégis mit javasol, mit tegyek? – kérdeztem kétségbeesetten, miután végigmondtam a sztorit.

Dave atya levette a szeméről a szemüvegjét, elővett egy imakönyvet, de nem értettem, hogy miért. Nem hittem abban, hogy ez efféle könyvecske megoldást adhatna a problémáimra.

- Alexandra élete akkor bicsaklott ki, amikor az édesapátok bántalmazni kezdett benneteket – válaszolta. – Ez nyilván beindított nála egy olyan folyamatot, amely minden bizonnyal visszahúzódóvá, titkolózóvá tette őt. Szerintem a nővéred nagyon fél, Laynee. Nem tudja, hogy egyszerűen hogyan kezelje ezeket a helyzeteket.

- De miért nem beszéli meg velem a gondjait?

Ugyanazok a magyarázatok újra és újra.

- Elképzelhető, azért, hogy téged megóvjon. Hisz tudja, hogy neked is megvan a magad baja, nem akar még a sajátjaival is terhelni.

- Hát, atyám, nem hiszem, hogy pusztán tapintatosságból viselkedik így, ahogy. De tudja mit? Már nem is érdekel igazán. Csináljon, amit akar. Befejeztem vele. Az volt a végállomás, hogy elmentem hozzá a bárba.

Dave atya nem kommentálta a kifakadásomat. Ezek után már csak egészen apró dolgokról, mindennapi élethelyzetekről beszélgettünk. Bár, ha jobban belegondolok a testvér-témán kívül bármiről hajlandó lettem volna társalogni. Akár még a politikáról is, függetlenül attól, hogy ki nem álhattam.

Az atya egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amikor Gabriel jelent meg az ajtóban lezseren, kócos hajjal. Természetesen értem jött. Nem engedett sehová sem egyedül, ami kezdett kicsit zavaróvá válni, de nem szóltam érte semmit. Úgy éreztem, hogy az adósa vagyok azok után, hogy megmentett az apám dühétől. Az adósságokat pedig nagyon nehéz kiegyenlíteni.

*

A lány egyáltalán nem volt magánál. Abban a pillanatban, hogy kilépett az ajtón, minden egyes csepp érzését hátrahagyta, a pisztolyt mélyen a zsebébe csúsztatta, hogy még csak véletlenül se lehessen észrevenni, hosszú kabátjába itt-ott belekapott a szél. Szokatlanul hűvös volt az este, de úgy érezte, hogy ez csak egy kis plusz ahhoz, hogy az adrenalin végigszáguldjon vékony testén. Már minden mindegy volt. Amikor pár héttel ezelőtt elhatározta magát, még nem érzett magában kellő bátorságot a célja beteljesítéséhez. Akkor még elbújt volna egy sötét sarokba, hogy a múlt démonai ismét átvehessék felette az irányítást, hogy megint csak zokogjon, mint egy ártatlan kisgyerek, hogy megint teljesen önkívületi állapotban találjanak rá. Annak idején elmondhatatlanul szenvedett, nem látta a napfényt még akkor sem, ha odakint hétágra sütött a nap, a szíve darabokra törve dobogott a mellkasában.

De most minden másképp volt. Ennyi erőt még sohasem érzett magában. Talán az állandó veszekedések tehettek róla, vagy a titkok, amelyek mázsás súlyként nehezedtek rá, de egyáltalán nem érzett bűntudatot, ahogy a kihalt utcán sétálgatott. A kendőt a fején gondosan a szemébe húzta, hogy még csak véletlenül se ismerhesse fel senki, majd akaratlanul is egy régi beszélgetés jutott az eszébe azokból az időkből, amikor még gyenge volt.