Szárnyaló mélység

8. fejezet - You

Gabriel szinte egész úton hazafelé faggatott. Persze, azért nem voltam hülye, hogy mindent az orrára kössek. Válaszoltam arra, amit kérdezett, de még mindig voltak a tarsolyomban olyan dolgok, amiket egyszerűen nem voltam képes megosztani vele. Féltem a kimondatlan szavaktól. Féltem attól, hogy a megelevenedett szóáradat megint valósággá válik. Valahogy le kellett ezt küzdenem magamban, de még nem tudtam rájönni, hogyan kezdjek neki. Nem akartam kimutatni, de baromira rettegtem attól, hogy útközben megint összefutunk az anyámékkal. Testem megfeszülve, szinte rohanásra, támadásra készen állt végig, csak akkor nyugodtam meg igazán, amikor már végre bezártam a hátunk mögött az ajtót.

Hiányzott a szobám. Újra érezni akartam azt a biztonságot nyújtó négy falát, amelyek között a saját magam által kreált világ létezett. Újra hallgatni akartam a Jaxtől beszerzett lemezeimet. Firkálni akartam a falamra. Kikívánkozott belőlem pár dalszövegnyi téma, amik ugyan nyomdafestéket semmiképpen nem tűrtek volna, de mégiscsak hozzám tartoztak. Olvasni akartam. Egyszerűen csak újra arra az életre vágytam, amelyben Lexi is nagy szerepet játszott. A haragom nem múlt el. Bakker, hogy múlhatott volna el? A nővérem elmenekült. Ez teljesen egyértelmű volt. Ezzel akarja elérni, hogy önálló legyek? Nem mondom, eléggé drasztikus módszer.

- Tehát, hogy döntöttél? – Eleinte fel sem fogtam, hogy Gabriel hozzám beszél.

- Nem kell engem pesztrálni – tiltakoztam.

- Nagyon sajnálom, de ragaszkodom hozzá – támaszkodott neki az ajtófélfának.

Elővettem egy csokit, majd a felét Gabrielnek adtam.

- És az már nem is számít, hogy én mit akarok? – dobtam el az édesség papírját, majd az ablakhoz sétáltam, hogy be tudjam húzni a függönyöket.

A látványtól, ami fogadott, azt hittem, hogy elpattanik bennem valami. A düh, mint valami brutális vulkán, úgy áradt szét bennem, attól féltem, itt helyben összetörök valamit. A szüleimnek csúfolt egyének megint lent tébláboltak, nyilván arra vártak, hogy újra felbukkanok. Kezeim ökölbe szorultak, de abban a percben, hogy Gabriel a vállamra tette a kezét, mintha kicsit lenyugodtam volna. Lehet, hogy a megfelelni akarás volt a mérvadó, de nem akartam egy agresszív vadállat képében rombolni és összezúzni mindent, ami kedves volt a számomra.

- Ők azok? – Bólintottam. - Ne félj – mondta. – Nem bánthatnak. Itt vagyok.

Ellenőriztem a bejárati ajtót, hogy tényleg bezártam-e, majd a biztonság kedvéért még a nappaliban lévő egyszemélyes fotelt is odaráncigattam Gabriel segítségével. Ezek után beinvitáltam őt a szobámba. Gabriel ámuldozva nézett körbe. Mint aki még sosem látott volna hasonlót.

- Nahát, ez elképesztő – csodálkozott. – Ez a szoba teljesen... Ez te vagy.

- Hát, nem két perces munka volt az biztos – válaszoltam, majd ledobódtam az ágyamra, miközben azon kattogott az agyam, hogy a szüleim mi az istent akarnak itt.

Miért pont most bukkantak fel? Mi a lófrancot akarnak tőlünk? Nyilván jogi háttere lehet a dolgoknak, de már nem voltam képes arra gondolni, hogy esetleg kényszerrel visszakerülök hozzájuk. Azt hiszem, ezzel alá is írnám a halálos ítéletemet.

- Van valami ötleted, hogy miért jöttek? – ült le mellém Gabriel. – Miért nem hívjátok a rendőrséget?

- Abszolút semmi – ráztam meg a fejem. – Egész idáig felénk se néztek. Öt éve jöttünk el otthonról. Ha pedig értesítenénk a rendőrséget, akkor kiderülne, hogy tulajdonképpen még kiskorú voltam és vagyok is, amikor leléptem otthonról, és a nővéremet állítanák elő. Azt pedig nem akarom. De inkább hagyjuk ezt a témát – legyintettem. – Nem akarok róluk beszélni.