Változtass! (RM F.F)

😭Ugye nem hagysz itt?😭

Én csak csendben felálltam és visszamentem. Becsaptam a szobám ajtaját és kulcsra zártam. Lecsúsztam a fal mentén és halkan sírni kezdtem.
- Miért? - suttogtam magam elé.
- Young Soo engedj be, kérlek - kopogtak az ajtómon.
Nem nyitottam ki. Óvatosan lefeküdtem a földre és álomba sírtam magam. Másnap reggel felduzzadt szemmel indultam el az iskolába. A bátyámat egész reggel kerültem. A sulihoz érve zenével a fülembe léptem át a bejárati ajtót. Vettem egy nagy levegőt és leültem a termünk elé. Elővettem a kémia könyvem és ismételtem a dolgozatra. Legalább 20 perce ültem egyedül a recsegő padon, amikor megérkeztek a többiek. Hátamra vettem a hátizsákom és bementem a terembe. Helyet foglaltam a leghátsó padba és ráhajtottam a fejem. A zene még mindig a fülembe szólt, így nem vettem észre, amikor egy szintén kisírt szemű Jeff foglalt helyet mellettem.
- Szia. - mondta halkan.
- Mi a baj? - néztem rá.
- Ezt én is kérdezem. - mutatott a szememre.
- Az nem lényeg. - legyintettem. - Mondd már, hogy mi történt!
A táskájába kezdett kutakodni és a kezembe nyomott egy papírt.
- Brown Jeff hivatalosan is felvételt nyert a Tánc Művészeti Egyetemre Szöul-ba. - olvastam hangosan. - De hisz ez jó hír - néztem rá mosolyogva.
- El kell mennem - suttogta a földet nézve.
Lefagytam.
- Mikor? - mondtam kicsit mérgesen.
- Öt napom van - harapta be ajkát, hogy visszafojtsa a sírást.
Csendben felálltam és sírva kirohantam.
- Young Soo azonnal jöjjön vissza! - kiabált a kémia tanárom.
Én csak szememet dörzsölve csaptam ki az iskola ajtaját. Nem láttam a könnyek miatt, amikor valami keménynek ütköztem.
- Hova sietsz ennyire? - kérdezte egy ismeretlen hang.
Lassan felnéztem és mérgesen állapítottam meg, hogy az új gyerek az.
- Hagyjál. - löktem arrébb.
- Mi bajod van velem? - értetlenkedett.
- Idegesítesz. - igazítottam meg egyenruhám és tovább sétáltam.
Az iskolakapun kilépve vettem egy nagy lebegőt és lassan elindultam a kedvenc helyemre. Egy kisebb beton rész, amiről belátni az egész várost. Oda érve ledobtam a földre a táskám és leültem a szélére. Behunytam a szemem és próbáltam megnyugodni. Nem sokkal később cseperegni kezdett az eső, majd átláthatatlanul szakadni. Én csak ültem és néztem a nevetve futó diákokat egy szárazabb helyre. Az eső csillapodni kezdett én pedig úgy döntöttem ideje haza mennem. Felálltam és táskám a kezembe fogva indultam el. Már este volt, de nem érdekelt. A telefonom folyamatosan zenélt a hívások miatt. Kikapcsoltam és a táskám mélyére csúsztattam. Haza felé a csillagokat néztem és azon gondolkoztam, vajon ott van? Boldog? Jobb helyen van? Olyan fiatal volt, öt éves. Miért neki kellet akkor a kocsiban ülnie? Miért nem nekem? Még itt lehetne közöttünk és nézhetnénk, ahogy felnő, ahogy boldogan szaladgál, és mindig megkér, hogy bújócskázzunk. Annyira hiányzik. Mikor anyáék bejelentették, hogy lesz egy öcsénk nagyon boldog volt. Számoltam visszafelé a napokat, hogy mikor születik meg. Csak öt évet lehetett velünk, ez nem igazság. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, ahogy az esőcseppek száma is megsokszorozódott. Lassú léptekkel közelítettem meg a házunk. Valaki ült a lépcsőn. A kapuba megálltam és csak néztem, míg végül megszólaltam.
- Mit keresel itt? - kérdeztem miután rájöttem, hogy az új srác az..
- Nem voltál ma suliban és a reggeli után idegesített, hogy mi van veled. - állt fel és közelebb sétált.
- Téged csak ne érdekeljen, hogy mi van velem. - mondtam mérgesen.
- Miért? - nézett mélyen a szemembe.
- Már mondtam, idegesítesz. - löktem arrébb és az ajtó felé sétáltam.
- Kezdem megszokni, hogy állandóan félre állítasz. - szólt utánam.
- Hagyj békén. - mondtam neki háttal.
- Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak. Amúgy is, mi baja lehet egy magad fajta tininek? Nem kaptad meg a legdrágább telefont vagy mi? - mutogatott a levegőbe értetlenül.
- Hogy merészeled? Semmi közöd nincs az én életemhez. Nem tudsz rólam semmit, hülyeségeket állítasz úgy, hogy nem is ismersz! - kiabáltam felé fordulva.
- Akkor hagyd, hogy megismerjelek. - tette zsebre a kezét.
- Csak hagyj békén. - mentem be a lakásba.
Halkan bezártam a bejárati ajtót és levettem a vizes ruháim. A fürdőbe érve gyorsan lefürödtem és belebújtam a meleg ágyamba. Bármerre fordultam nem jött álom a szememre.
- Még jó, hogy holnap nincs iskola. - fujtattam a plafont nézve.
Lerúgtam magamról a takarót és előkerestem a telefonom, majd bekapcsoltam. Húsz nem fogadott hívás, hét üzenet. Töröltem őket és netezni kezdtem. Hajnal öt óra volt, amikor valamennyi álom jött a szememre. Reggel csörömpölésre keltem, az órámra nézve fáradtan állapítottam meg, hogy még csak nyolc óra. Nem tudtam visszaaludni ezért felöltöztem és óvatosan kinyitottam a szobám ajtaját. Az ajtó mellett egy földön ülő mélyen alvó Yoongi volt. A plédemet kihozva ráterítettem.
- Azóta így van, hogy halotta, amikor hazaértél. - állt a lépcső tetején anya.
Én csak halványan elmosolyodtam.
- Ki kellett szellőztetnem egy kicsit a fejem. - suttogtam.
- Nem esett bajod, ez a lényeg. - mondta nyugodt hanggal.
- Gyere, reggelizz velünk. - jelent meg anya mellett apa.
- Rendben. - indultam el feléjük.
Apa átkarolta a vállam és így mentünk le a lépcsőn.