Piano

Nyolcadik ütem

Miután meghallottam a nevemet, a szívem a torkomban dobogott. Lassan, egy kis magabiztosságot erőltetve magamra felálltam, és a színpad felé sétáltam. A pár fokos lépcső előtt még egy nagy sóhajt eleresztettem, majd végleg elfoglaltam a helyet a zongora előtt. Még utoljára, alig észrevehetően oldalra, azaz Yoongira sandítottam, aki mosolyogva bólintott egy aprót, miszert kezdhetem.
Visszafordulva a hangszer felé pár röpke pillanatra behunytam a szemeim és felemeltem a billentyűkre a két kezem.
Ahogyan elkezdtem a darabot, úgy foszlott szerte az izgalmam és a  félelmem. Teljesen átadtam magam a zenének. A darab végeztével feleszméltem, és visszaspuriztam a helyemre. Utánam egy gimnazista lány jött hegedűvel. Az ő előadása alatt fogtam fel teljesen a történteket. Kevesen tudják rólam a tényt, miszerint minimális lámpalázzal rendelkezem. A kezem még ebben a pillanatban is remeg és jéghideg.
A lány előadása után egy 20 perces szünet következett, ami alatt elmentem a mosdóba, hogy egy kicsit összeszedjem magam.
A helységben leöblítettem az arcom egy kis hidegvízzel. Miután végeztem, komótosan sétálva indultam vissza a terem felé. Nem terveztem elmenni a fellépésem után. Kíváncsi voltam a többiek tehetségére is, fel szerettem volna mérni a lehetőségeimet a nyerésre. Az igazság az, hogy igazából igenis szerettem volna az 5 ember egyike lenni.
Séta közben elővettem a telefonomat, hogy megnézzem, nem keresett-e valaki. A telefonom feloldása közben véletlenül neki ütköztem egy izmos mellkasnak. Tekintetem feljebb vezetése közben megpillantottam Yoongi félmosolyra húzott ajkait és kissé fáradt, mégis csillogó tekintetét.

- Ne haragudj, nem direkt volt!- kértem bocsánatot tőle, két lépést hátrálva.

- Semmi gond! Egyébként ügyes voltál. Na, meg persze nagyon csinos, jól áll neked ez a ruha - nézett rajtam végig, amivel eléggé zavarba hozott.

- Kö... köszönöm!- ilyen nincs, már megint dadogok.

- Elnézést, igazgató úr! - tipegett hozzánk sietősen egy harmincas éveiben járó, elegánsan felöltözött nő, egy fekete mappával a kezében.

- Igen, Cho Hee? Miben segíthetek? - kérdezte tőle Yoongi, komoly arckifejezéssel.
De várjunk! Én ott leragadtam, hogy igazgató úr.

- Ebben a mappában a holnapi megbeszéléshez szükséges adatok vannak, amit kért, hogy jegyezzek le önnek - tájékoztatta a nő.

- Köszönöm! Most már menjen, kávézzon egyet! Igazán kijár magának a mai napra - küldte el őt az előttem álló elég burkoltan.

- Rendben! Viszlát! - köszönt el a nő, aki egy meghajlás után már el is tünt a látókörünkből.

- Igazgató úr? - kérdeztem rá, mikor Yoongi vissza fordult, velem szembe.

- Igen. Tulajdonképpen ez az egész hely az én tulajdonom - világosított fel egy szégynlős tarkóvakarás közben. Az én állam pedig a földet verdeste e mondat hallatán.

- Mégis, hogy jutottál el idáig ennyire fiatalon? - kíváncsiskodtam még mindig leesett állal.

- Nem volt egy leányálom az idáig vezető út, viszont kitartottam, mert meg akartam valósítani az álmom, ha esik, ha fúj - húzta ki magát büszkén. - Viszont nem sokára vissza kéne mennünk. Vagy te mész haza? - érdeklődött a karján lévő óra megpillantása után.

- Nem szeretnék még haza menni. Kíváncsi vagyok a többiek produkciójára is - feleltem az engem leső gyönyörű barna szempárba nézve.

- Rendben, akkor menjünk! - kezdett el húzni a csuklómnál fogva az eredeti célom felé.