Egyszer majd | BINWOO

friday

❝ És iszogatjuk a forrócsokit,
Mert a hangulat is forrósodik. ❞

|...|

Sose bánj semmit, ami megtörtént, ugyanis a múlton nem tudsz változtatni, hiába akarnál.
Én sem bánok egyetlen percet sem.

Péntek reggel Dongmin nem jelent meg a kávézóban. Sokáig vártam rá, de sehol sem volt. Chaeyoung is odajött hozzám, hogy megkérdezze, miért egyedül iszogatom a tejeskávém, de sem neki, sem magamnak nem tudtam választ adni erre a kérdésre.

Hogy aggódtam-e? Igen.
Tudtam, mit kellene tennem? Dehogyis.

Sok dologra gondoltam. Elmenni a rendőrségre, bejelenteni az eltűnését, vagy elmenni abba a hotelba, ahol megszállt - egyik ötlet sem bizonyult megvalósíthatónak, ugyanis időm nem volt rá, az állásomat nem kockáztathattam, bátorságom pedig még úgyse volt mindehhez.
Ezért mit csináltam? Azt, mint mindig: semmit.

Elfogyasztottam a reggeli italom, majd addig vártam, ameddig tudtam, utána pedig dolgozni siettem.
Egy könyvkiadónál dolgoztam akkor. Ajánlókat írtam, borítókat terveztem, satöbbi, satöbbi. Szerettem ezt csinálni, ugyanis a könyvek is közel álltak, s állnak is a szívemhez, Dongminnak köszönhetően pedig még közelebb kerültek hozzám, mivel Ő nagyon szeret olvasni, és írni is.

Az a nap is úgy telt, ahogy a többi. Gondolataim pedig a fiú eltűnése körül forogtak.
Biztos, csak elaludt - probáltam nyugtatgatni magam egész álló nap, de nehezen sikerült.
A munkaidőm végeztével hazamentem, és legnagyobb meglepetésemre Dongmin ott várt az ajtóm előtt.
- Szia - mosolyodott el, mire én azonnal számon kértem, hogy miért nem szólt, hová tűnt.
Csilingelő nevetését azóta sem tudom elfelejteni. Talán sosem fogom.
Elmondta, hogy készülődött az estére, és nem figyelte az órát, utána pedig sietnie kellett dolgozni. Bocsánatot kért, én pedig már nem is haragudtam rá.
Megvárta, amíg lepakoltam, átöltöztem, majd elindultunk oda, ahová menni szeretett volna.

Mindenre számítottam, csak arra nem, ami fogadott. A hotel tetején voltunk, ami teljesen üres volt. Le volt téve két szivacs, rajta pedig egy nagy pokróc, minden tele volt gyertyákkal, díszkivilágítással, az ülőhely mellett pedig egy piknikkosár, egy termosz, meg egy jeges vödör - , amiben a kedvenc borom lapult - sorakozott. A szám is tátva maradt a látványtól.
- Ezt akartam mutatni. Majd meglátod, milyen szépek lesznek a csillagok, ha sötétebb lesz. Tetszik? - kérdezte Dongmin, mire csak heves bólogatásra telt tőlem.
Gyönyörű volt.
Az egész.
Főleg Ő.

Vacsora után boroztunk, majd elterültünk a szivacsokon nézni a csillagokat. Ez az egyik legkedvesebb élményem, s nem hiszem, hogy változni fog ez valaha. Örökké a szívemben fogom őrizni azt az estét.
Sokat nevettünk, ugrattuk egymást, és kezdtem érezni a köztünk kialakult kémiát, vagy hogy is nevezik azt.
Egy kis idő múlva Dongmin szakította félbe az éjszaka csendjét:
- Készítettem valami különlegeset - ült fel, majd nem sokkal később egy bögrét nyújtott felém.
Forrócsoki volt benne.
Említettem neki, hogy nagyon szeretem, de nem hittem volna, hogy megjegyezte.
Az itóka íze remek volt, volt benne valami különleges, pont úgy, ahogy Dongminban is.

Azon az estén nem csak a forrócsokit kóstolhattam meg, hanem a készítőjét is.