Fáj még?

Prológus - "Fáj még?"

Dühösen lépkedtem a kihalt utcákon. Lassan hajnalodott, de ez engem cseppet sem érdekelt. Már órák óta jártam a környéket abban bízva, hogy talán elveszek, és többé senki sem talál meg. Közben a fülemben üvöltött Astrid S Hurts So Good című száma, ami tökéletesen illett a hangulatomhoz. Éppen ezért folyamatos lejátszáson ismétlődött, már ki tudja mióta.

Miért voltam kint az utcán az éjszaka közepén? Ez egyszerű. Egy Barom miatt. Egy Barom miatt, akivel két évig jártam. Egy Barom miatt, aki már a szakításunk után egy hónappal egy másik lánnyal pózolt a neten.

Az elmúlt egy hónapban minden erőmmel próbáltam magam összeszedni és továbblépni, de sehogy nem ment. A sok átsírt éjszaka után a fájdalmam lassan dühvé alakult, ezen pedig nem segített a frissen feltöltött kép sem, a Barom új barátnőjéről.

Dühös voltam, mert itt hagyott.
Dühös voltam, mert tovább lépett.
Dühös voltam, mert elfelejtett.
Dühös voltam, mert még szerettem.
Dühös voltam, mert egy Barom volt.

Az utcai lámpák gyér fényében sétálva, a cipőm orrát bámulva vártam, hogy történjen valami. Bármi, amitől elmúlik. Elmúlik a düh, a fájdalom, a szerelem, és tovább léphetek. Hiába átkoztam a napot, amikor megismertem, vagy azt a napot, amikor szakított velem, a múlton nem tudtam változtatni, ez a gondolat pedig megőrjített.

A fülemben csengő zene hurtelen abbamaradt, amiből arra tudtam következtetni, hogy lemerült a telefonom. Kitéptem a fülhallgatómat és mérgesen zsebre vágtam, mintha tett volna valamit, amiért rá haragudhattam volna.

A kis városunkban sétálva mindenről ő jutott eszembe. Minden lépés, amit megtettem, minden épület, ami mellett elmentem, minden hang, amit hallottam rá emlékeztetett. A két év, amit együtt töltöttünk el, minden egyes percével zúdult rám emlékek formájában. Utáltam rá gondolni.

A nap sugarai lassan terültek szét a városon, jelezve, hogy megvirradt. Természetesen engem ez sem tántorított el attól, hogy tovább menjek. Merre? Fogalmam sem volt. Csak innen el. Azt hittem, elmenekülhetek a problémáim elől.

Egyszer csak nedves cseppeket éreztem az arcomra hullani, mire egyet letöröltem már hat másik vette át a helyét. Felnéztem az égre, és a felkelő nap sugarait takaró, sötét esőfelhőkre lettem figyelmes.

Hülye május.

- Mi a francot csináltam, hogy ezt érdemlem? - szitkozódtam hangosan.

Nem féltem, hogy hülyének néznek, egy lélek sem járt arra. Dühösen a fejemre húztam a pulcsim kapucniját, bár hiába; a hajam pillanatok alatt szétázott, a ruhámról nem is beszélve. A tocsogó tornacipőmben, a vizes úton slattyogtam, szándékosan belelépve minden pocsolyába.

Azt mondta szeret. Azt mondta, hogy soha semmi és senki nem állhat közénk. Hazug Barom. Én pedig még nagyobb hülye voltam, mert hittem neki. Kidobott, mindenféle indok nélkül egy hónapja. Fájt, nagyon fájt és tűnt csillapodni az érzés. Dühösebb voltam, mint valaha. Becsapottnak, elárultnak és kihasználtnak éreztem magam.

Utáltam, hogy az elmúlt két évem minden szép emlékét csakis hozzá tudtam kötni. Ahogy azt is utáltam, hogy az elmúlt egy hónap minden szenvedése az ő hibája volt. Összetörte a szívem, úgy, ahogy azt kell: hirtelen és millió szilánkra. Megtette azt, amit azt hittem, hogy soha nem tenne. Azt, amitől megígérte, hogy védeni fog. Tönkretett.

Éles hang rázott fel a gondolataimból, mire oldalra kaptam a fejem, és egy szénfekete autóval találtam szembe magam, ami hangos csikorgással fékezett le előttem.