Tényleg csak BFF-ek vagyunk?

5. fejezet

*Emiko*
Meglepett. Moccanni sem bírtam, nem tudtam elbújni tekintete elől, az arcom pedig csak vörösödött, annyira zavarba jöttem. És ekkor feltett egy kérdést, melyre ő maga is tudja a választ. A zavarom helyét hirtelen átvette a düh. Dühített és meg is lepett, hogy egy ilyen számára is egyértelmű kérdést tett fel. Lehajtottam a fejem, majd hirtelen felálltam a székből és kitéptem kezeimet szorításából. Egy kicsit megijedhetett, mert hirtelen hátraugrott.
-El se tudod képzelni - motyogtam lehajtott fejjel, remegő hangon, miközben próbáltam visszafojtani könnyeimet. (Valószínűleg nem nagyon értette mit mondok) Felemeltem tekintetem és egyenesen rá szegeztem, majd folytattam mondandóm. -El se tudod képzelni menyire fáj, ha az kerül és vesz semmibe akit szeretsz! Majd mikor rákérdezel, hogy miért teszi ezt nemes egyszerűséggel annyit mond, hogy ,,Csak időt és teret akarok hagyni mind a kettőnknek" , majd többször is bocsánatot kér! - nem bírtam tovább visszatartani könnyeimet, így hagytam, hagy hulljon, mint a záporeső és folytattam. - Te meg mint hülye, próbálod magad meggyőzni arról, hogy minden rendbe jön majd, ha hagyod és támogatod azzal, hogy azt mondod neki ,,Semmi baj" , ,,Nem csináltál semmi rosszat", ,,Megbocsájtok", ,,Nem haragszom" ! - néhány helyen a sírás miatt elcsuklott a hangom. Igazából már nem is voltam dühös, helyette inkább szomorú. - És erre felteszel nekem egy ilyen egyszerű kérdést, melyre magad is tudod a választ! - vörösödő arcát látva, megint lehajtottam fejem és folytattam, de halkabban. Kicsit megbántam, hogy kiabáltam vele. De ez van, már nem lehet visszacsinálni. -Tudod mikor megismertelek eleinte bevallom nem kedveltelek. Azt hittem te is olyan vagy mint a "többi" lány, de tévedtem. Nem kellett hozzá három nap és rájöttem, hogy te más vagy és, hogy szeretlek. Egy idő után te is barátságosabb lettél,majd azon kaptam magam, hogy elválaszthatatlanok vagyunk. Ennek ellenére viszont úgy gondoltam te csak barátként tekintesz rám, így próbáltam elfojtani érzéseimet irántad, és csak csendben táplálni őket egészen addig a bizonyos estéig. ,,Mit tennél,ha visszaszereznél?" ezt kérdezted - egy pillanatra abbahagytam a beszédet, hogy letöröljem könnyeimet, majd erőt vettem magamon és ránéztem. - Erre egyszerű a válasz, Haru, soha nem engednélek el, nem hagynám, hogy bántsanak vagy hogy rosszul érezd magad - becsuktam a szemem. - Minden nap elmondanám, hogy TISZTA SZÍVEMBŐL, ŐSZINTÉN SZERETLEK! - kinyitottam a szemem, majd mikor ránéztem, annyira zavarba jöttem, hogy arcom paradicsom vörös lett. Megkönnyebbültem, hogy elmondtam neki mindezt. Egy hatalmas kő esett le a szívemről.- Sajnálom. Nem kellett volna így beszélnem veled - mondtam még mindig vörös arccal, majd gyorsan összeszedtem cuccaimat és már mentem volna felvenni a cipőmet, hogy gyorsan elmenjek, de nem hagyta.

*Haruko*
Megragadtam a karját és visszahúztam, majd magam felé fordítottam.
- De, kellett - mondtam elfúló hangon, majd gyorsan összeszedtem magam. - Sajnálom, hogy így éreztél miattam. Nem tudom miért voltam ilyen.. - mutattam magamra. - Ilyen hülye. De amit most elmondtál, és hogy emiatt majdnem elvesztettek, ráébresztett, hogy nem vigyáztam rád eléggé. Sajnálom, soha többé nem történik meg ez, csak maradj itt - könnyeztem be és nagyon megijedtem, hogy elfogom őt veszíteni. - Szeretlek, nagyon-nagyon szeretlek! - öleltem magamhoz olyan erősen, hogy azt hittem összeroppantom. Meglepődött és csak lassan viszonozta az ölelésem. - Üvölts, ordíts velem! Csak kérlek ne menj el! - suttogtam. - Mert azt nem bírnám ki. Te vagy az egyetlen, aki miatt érdemes felkelnem. Mióta csak megismertelek, én kifordultam önmagamból, nem tudom önmagamat kontrollálni, te vagy az egyetlen aki képes erre - szipogtam és engedtem a szorításból, hogy a szemeibe nézhessek. De ő inkább elfordította a fejét, így arcára simítottam a kezeim. - Félek. Félek mióta megismertelek. Félek, hogy elveszítelek ha rosszul döntök, hogy bármelyik pillanatban megutálhatsz. Ezért talán olyan dolgokat tettem, amiket nem kellett volna, amik miatt tényleg majdnem elvesztettem az egyetlent akit szeretek. És most is félek, hogyha elengedem, nem látom viszont soha többé. Meg tud nekem vajon bocsájtani?  

*Emiko*
- Ne félj! - kezdtek el könnyezni a szemeim. - Mindig itt leszek neked, sose tudnálak megutálni! SZERETLEK! - fakadtam sírva és szorosan magamhoz öleltem, vissza ölelt. Annyira boldog vagyok. Bárcsak sose engedne el! - gondoltam magamban, majd lassan engedtem szorításomból és megtöröltem könnyáztatta arcom. Lassan ránéztem és akaratom ellenére elmosolyodtam. Ekkor Haru nevetni kezdett, annyira zavarba jöttem, hogy még egy paradicsom is megirigyelt volna.
- Mi-min nevetsz? - kérdeztem zavaromban.
- Semmin - mondta nevetve. - Csak nem hittem volna, hogy ennyi idő után is meg tudsz lepni - nézett rám, most már komoly, igéző szemeivel. Lassan becsuktam szemeim. Haru minden bizonnyal rájött, mire várok mivel pár másodperccel ezután végre újra puha, mézédes ajkaiba zárt. Meglepően gyengéd, lágy és mégis erőteljes volt. Mintha csak a fellegekben járnék.  

Hmmmm ... folytassam? Ne folytassam? Folytassuk az egészet egyáltalán? Megéri? 

Nos ezekre a kérdésekre akkor kaptok csak választ, ha akarjátok tudni a választ.
Vagy ha kirakok új részt ...

Addig is ... itt az új rész. És ja, sajna még élünk ... vagyis nem sajnos, de még biztosan nem haltunk meg. Mármint mi? Oké hagyjuk.

Én Haru voltam, aki sokat piszkálta Emikot hogy végre folytassuk. Csak tudnám minek ... Na mindegy. Sziasztok.