Tényleg csak BFF-ek vagyunk?

4. fejezet

*Emiko*

  Miután elment, becsuktam az ajtót, bementem a szobámba és leültem az ágyra. Percekig csak néztem ki a fejemből, egyfolytában Haru-chan jár a fejemben. Hiányzik - gondoltam magamban. Nagyon jó volt a hétvége, egész idő alatt beszélgettünk,a szüleim is hazajöttek, de még így is nagyon vártam a hétfőt. Szerencsére hamar el is érkezett. Reggel nagyon korán keltem, felöltöztem, rendbe szedtem magam és boldogan indultam a suliba. Bementem és megkerestem a termet ahol voltunk és mikor bementem boldogan láttam, hogy Haru bent van. Odamentem a helyemhez lepakoltam, majd mosolyogva öleltem meg, ám valami nem stimmelt. Nem ölelt vissza rögtön. Helyette csak lassan, mintha kötelező lenne és nem lenne más választása. Nem értettem. Egész nap azon járt az eszem, hogy mivel dühítettem fel vagy, hogy mit mondtam neki amivel megbántottam, ráadásul amikor rákérdeztem azt mondta, hogy ,,Nem bántottál meg!", ,,Nem haragszom!".... Ez ment majdnem egész héten. A végére volt olyan, hogy hazaértem és sírtam.

*Haruko*
Elég keményen bántam vele a héten. De túlságosan is szeretem ahhoz, hogy fájdalmat okozzak neki. Félek, hogy elveszítem, ha nem vigyázok. És hiába hiszi, hogy teljesen ismer, mert az nem úgy van. Nekem van egy sötétebb oldalam. Amit, azt hiszem most szabadjára engedtem.
Amikor megölelt, csak nehezen viszonoztam az iskolában. Imádom őt, de nem akarom, hogy bárki is tudjon rólunk. Azt hiszem félek, kicsit. 
Most, hogy otthon ülök, van időm átértékelni a dolgokat. Mélyeket sóhajtok, és várom a választ a kérdéseimre, de az nem jön. Csak úgy kaphatjuk meg a válaszokat, hogyha mi keressük meg őket!
- Utálom hogy igazam van! - gondolkodom hangosan. Ez egy nagyon hálátlan dolog mostanság!
Felkapom a telefonom és elkezdek pötyögni. 

CsokisSüti64: Sajnálom, hogy ilyen rideg voltam. Nekem csak egy kis időre van szükségem, egy kis térre.

Ahogy megírom már érkezik is a válasz.

*Emiko*
Péntek volt és szerencsére gyorsan vége lett a sulinak. Mikor hazaértem ledobtam a cuccom, kerestem valami nasit és leültem a nappaliba a TV elé, majd az órára néztem. Most szált fel anyuék gépe... - gondoltam magamban. Merengésemben a telefonom csipogása szakított meg...gyorsan megnéztem. Haru írt. Elolvastam és egy kicsit megkönnyebbültem, mikor a végére értem, bár aggódtam is érte. Ezért aztán gyorsan válaszoltam is.  

MályvaCukor18: Semmi baj. Megértem....Bár mi van rám számíthatsz....remélem tudod. Hiányzol. ^^

Elküldtem, majd elmentem fürdeni, utána pedig befeküdtem az ágyamba, de még nem aludtam. Egyszerűen nem tudok elaludni. Helyette a gondolataimba merültem. A hétvége folyamán elhatároztam, hogy nem okozok neki gondot, majd úgy is szól ha van valami. Éppen ezért a suliban próbáltam kerülni és nem útban lenni. Ennek ellenére néha azon kaptam magam, hogy őt nézem. Ilyenkor mindig elfogott a féltékenység, mivel másokkal tök jól szórakozott és beszélgetett. Próbáltam végig erős maradni, kisebb nagyobb sikerrel, bár még ennek ellenére is volt, hogy hazaértem és sírtam egy sort.  

*Haruko*
Tudtam, mit érez, mit gondol Emiko. De nem tudtam vele foglalkozni. Nagyon utálom ezért magam, de nem tehetek róla, ilyen vagyok. Mikor végre boldog lehetnék... én csak egyre depressziósabb leszek. Különös egy tulajdonság, nemde? 
Az iskolában került, ezzel csak még jobban bosszantott. Mintha feladta volna. Persze a többiekkel jól elvoltam, és vagyok is. De néha hiányzik, néha pedig nem. Nem lehet rajtam kiigazodni!
Miután vissza írt mélységesen boldog voltam, de még így is rosszul éreztem magam, hogy ekkora gyökér vagyok. Amikor pedig esély nyílt volna, hogy szűkebb körben együtt legyünk, nem jött. Elhúztam a szám, mást nem tudtam tenni. Megvontam a vállam, sóhajtottam. Ez van!  Bárcsak megérthetném magam, de egy rejtély vagyok.
Hogy önmagamat ócsároltam e, amiatt, hogy ő szarul van énmiattam? Nem mindig. De amikor igen, akkor nagyon durván. Bár igaz, nem erőlködtem ezt helyre hozni. ,,Még idő kell!", ezt hajtogattam.
Hétfő volt, nem voltam megint a toppon, de ma legalább beszélgettünk. Jól esett, kicsit hiányzott is, de még mindig nem úgy, ahogy kéne. Délután felhívtam és a körmömet rágtam, hogy felvegye.
- Szia - szólt bele, mire megkönnyebbültem. Nem láthatta de mosolyogtam.
- Egy gyökér vagyok! - csaptam a közepébe. - Sajnálom! 

*Emiko*
Éppen raktam be a sütiket a sütőbe, mikor csörögni kezdett a telefon. Megnéztem és nagyon boldog voltam mikor láttam, hogy Haru hív. Gyorsan fel is vettem.
- Szia - köszöntem mosollyal arcomon (de persze ő ezt nem láthatta). Amint ezt kimondtam (kb 1 másodperc múlva) rögtön a lényegre tért. Ledöbbentem azon amit mondott, és egy kicsit fel is dühített, hogy saját magát így hívja.
- Nem vagy gyökér! - rivalltam rá, majd lenyugodtam. - És nem kell bocsánatot kérned -mondtam. Semmi válasz. Már kb 1 perce ültünk csöndbe, ő a vonal egyik végén, én a másikon. - Öm... izé... I-Itt vagy még? - törtem meg a csendet bizonytalanul.
- Igen - válaszolta, majd ismét csönd...
- Izé.. -mondtuk egyszerre, majd nevettük el magunkat.
- Mond csak! - mosolyogtam.
- Nem-nem...mond csak te - válaszolta.
- Hát jó. Szóval sütöttem almás sütit és arra gondoltam megkérdezem kérsz e, mert ha igen akkor kb 10 perc és ott is vagyok!? - mondtam, majd idegesen vártam, vajon mit fog mondani. 
- Igen, gyere - mondta.
- Oké, akkor nemsokára ott is vagyok - feleltem mosollyal arcomon.
Miután kész lett a süti, gyorsan elcsomagoltam és siettem hozzá. 
Szerencsére hamar odaértem. És már épp nyúltam a csengő felé mikor kinyitotta az ajtót.
- Szia - köszönt. Ránéztem, mire megállt a kezem a levegőbe. - Ne legyél ilyen szerencsétlen! Gyere be - mondta, majd a kezemnél fogva berántott a házba. 

*Haruko*
A konyha asztalnál ültünk, és ettük a sütit amit hozott. Nem beszéltünk, és ez feszülté tett. Megköszörültem a torkomat, mire felkapta a fejét. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy semmit nem szándékoztam mondani és ettünk tovább. Már vagy 20 perce ültünk csendben és ettünk. Mikor végre megszólaltam.
- Sajnálom, ez az én hibám - sóhajtottam.
- Mi? - kérdezte úgy mint aki semmit sem tud.
- Hogy elhidegültünk. Én csak ... Nem tudom mi van velem - túrtam a hajamba idegesen. - Azt hiszem ... talán azt hittem, hogy minden elromlik azután az éjszaka után. És féltem, hogy esetleg elveszítelek. 
- D-de nem veszítenél el ... é-én is féltem! - hebegte, és kezdett vörösödni az arca, gondolom visszaemlékezést tartott éppen, majd elkomorodott és folytattam. - Aztán megtörtént, és már nem is tudom mit csináljak, hogy visszaszerezzelek.
Az arcát takargatta, én pedig elmosolyodtam, olyan aranyos volt. Felálltam, és oda mentem hozzá. Elvettem a kezét az arcáról és kényszerítettem, hogy a szemembe néztem.
- Mit tennél ha visszaszereznél? - néztem mélyen a szemébe.

Folytatás következik.....

Nahááát ... még élünk!? Igen, igen .... 

Na de, lényegben a lényeg, önös döntést hozva, a haladás érdekében úgy döntöttem kicsit rövidebb részeket rakok ki. Így talán tudunk vele haladni. Khm ... ugye Emiko?Na mindegy.
És, hogy tetszik az új kínzómódszerem? Nemrég "tanultam".